Anyanapló nulladik adás - Szüléstörténet 2.

Szerző: FiloSzofi

A történet eleje ITT olvasható.

Van egy kisfiú, plusz egy ikerpár, akiktől sokat szenved Fí az óvodában. Azt álmodtam, hogy hamarosan világra jönnek, és nagyon sajnáltam az ikrek anyját, hogy ugye két gyerek, az akkor páros fájás (ekkora marhaságot!). Aztán, ahogy az lenni szokott, kezdett derengeni, majd nagy csengéssel le is esett a húsz fillér: ez én vagyok! Felébredtem! Nekem vannak fájásaim!

Ahogy ez kitisztult, beállt a kos-nézésem. Nem tudom, kívülről hogy néz ki, de belülről azt jelenti, hogy kicsi vagyok és riadt, de elszánt. Egy fél pillanatot azért engedtem magamnak, hogy elbúcsúzzak a vágyott képtől, miszerint hétvégén, az éjszakai puha csend mámorában merülök bele a fájás-hullámokba, ugyanis hétfő reggel volt. Egy igazi szürke, koramárciusi hétfő reggel.

Azon nem kellett filózni, hogy mikor induljunk, mindenki azt mondta, hogy mivel harmadik gyerek, könnyen felgyorsulhatnak az események, bármilyen rendszeres fájások esetén azonnal indulás. A kocsiban telefonálgattam, persze hívtam Lottét, akit mindig, ha valami (számomra) érdekes dolog történik. Ez már ilyen kamaszkorból maradt fixáció, hogy azt érzem, hogy tudnia KELL róla most, azonnal.

Fószerek a kocsmánál a sarkon cigiznek, autósok dudálnak, reggeli dugó van. Úgy látom magam, mint egy totál másról szóló filmbe animált kivágott papírfigura. Ha jön a fájás megkövülök, Férj parkolóórát keres. (Egy hosszú szülés kész anyagi csőd!)

A szülőszobán az előző napi fiatal orvos vesz fel, akivel úgy búcsúztunk az ultrahang után, hogy jó-jó, fűszeres ételek, meg séta, "de egy jó szex, az a tuti szülésindító"- És ezt olyan beleérzéssel mondta, hogy az ő gondolatai egész biztos azonnal messzire (nálam jóval messzebbre) kalandoztak, nekem meg hízelgő volt, hogy rólam is feltételezi, részese lehetek még ilyesminek. Láthatóan tök komolyan gondolta. Na, végül a takarítás is bejött, kinek mi jut, ugye...

Hamarosan a szülőszoba ablakán bámulom a kórház szomszéd szárnyának szürke falát. "Hétfő délelőtt, basszus, és még függöny sincs!" Mosolygós, fiatal szülésznő vesz gondjaiba, majd egy tapasztaltabb kolléganője igazít el.  A valódi készségesség jól esik, a határozottság megnyugtat. Igazi profi páros, tényleg, pont azt adták, ami kellett: önbizalmat, hogy magamra, és bizalmat, hogy rájuk hagyatkozzam.

Nem emlékszem, valahogy 9 és 10 óra között lehetett, mikor burokrepesztés után magunkra hagytak. Biztos voltam benne, hogy délben a kezemben lesz a babám (mindkét gyerekem 2-3 óra után megvolt), azt a kis időt, meg csak kibírom, akármi is lesz! Egy darabig még kint evickéltem a parton, helyet kerestem magamnak, és azon nevettünk, hogy egy szülőszoba mennyire nem áll kézre, ha szülni akarsz  benne! A csempe csúszik, a pult magas, a szék alacsony. A helyiség nagy részét a szülőágy foglalta el, de én annyira nem bírok ilyenkor vízszintesben lenni!

Végül beékeltem magam a fal és az ágy közé egy labdán, közel a CTG-hez, hogy ha nézik a szívhangot, ne kellejen nagyon átrendeződni. Arról, hogy a derekamra forró vizet eresszek, lemondtam, a zuhanyzó túl messze volt. (Fí születésekor - másik kórház - a szülésznő maga kapta el a grabancomat, és tolt labdástól a zuhany alá. Hajlandó volt folyamatosan ereszteni rám a forró vizet. Állítólag már főtt ráknak néztem ki, de könyörögtem, hogy ne hagyja abba.)

Délután kettőkor még mindig ott ültem,  immár kevésbé vicces hárompercesekkel, és még mindig nem látszott a vége. És akkor berágtam. Lejárt az idő, amire fejben programozva voltam. Valójában tökéletes fokozatossággal és hibátlanul haladt minden, csak nem ehhez voltam szokva. És itt nagyon fontos a segítő jelenléte, hogy ha szétesnél, ne engedjen kiszállni, ne engedje különválni a testtől a fejet, mert vagy elakad, vagy kontrollálhatatlanul túlgyorsul a folyamat. Úgy tapasztaltam, hogy a jó szüléshez kell a felszabadultság és az összeszedettség keveréke, a belső figyelem, és az önátadás együttese. Ahogy az ütemes taps a távolugrónak, az üvöltés a földre került bokszoló arcába, úgy kell a dúla szülőnőnek, aki persze nem biztos hogy tényleg egy dúla, lehet az bárki, aki beletalál ebbe a szerepbe.

Nálunk az eddig feszengő Férj mentette meg a helyzetet.  Szerintem ugyanannyira megelégelte, hogy nem történik semmi, mint én, így egy hullámhosszon voltunk. Nem beszéltünk meg előre ilyesmit, de zseniális érzékkel a jógáról ismert relaxáló szöveget kezdte a fülembe duruzsolni, miközben a nyakam, vállam masszírozta. Sorolta a tagjaimat, aminek el kell lazulnia, volt kishajó, ami az öbölben ringatózik, stb és csodák, csodája, működött! Buborék nőtt körém, és megkönnyebbült testtel, mint egy lufi kezdtem elszállni, újra egységben saját magammal. A fájásmérő az egyenletes kiugrások között sima, vízszintes vonalakat rajzolt. Semmi zizegés, pedig a folyamat valójában felgyorsult. Mikor azt hallottam, hogy "most ott vagy a hasadban" , fel kellett sikoltanom - ezt ne, ott nem fér semmi, még a tekintetem sem! Majd a következő litánia végén, amikor Kistesó lett megszólítva, hogy mennyire várjuk már idekint, a tesók nevének hallatára nagyot rúgott még az oldalamba! És komolyan elindult. Nem ebben a világban jártam, amikor bejött egy orvos, hogy szívhangot nézzen, és megvizsgáljon. De a buborékomat már nem tudta átszakítani, szálltam tovább az egyre euforikusabb, és egyre fájdalmasabb szférákba.

Kirajzolódtak, és támaszt adtak a tudatosított, megjárt lépcsőfokok, pontosan tudtam, hol tartok. Ez újdonság volt, eddig mindig úgy történt, mintha az alagútban egy hosszú vonat robogna el mellettem, és mire elhalt a dübörgés, én is valahogy megszültem. Most nem volt robogás, én voltam, aki gyalogosan végigmászott a hegyen. És hogy előrevetítsem a következményeket: a felszabaduló boldogság is most volt a legerősebb.

Közben váltás volt az orvosoknál, bejött a délutános, és hallottam, hogy csodálkozik, amiért nem kértem EDÁ-t. Még mindig a labdán, fejem az ágyba fúrva haldokoltam, mikor megsímogatta a kezem: "Jól van, drága, nálunk szenvedni is lehet. Ha szeret szenvedni, azt is lehet!" Többet nem láttam. Szerencsére.

Aztán még egy pici rést talált magának a kétség: "Meg is úszhattam volna ezt az őrületes kínt, csak egy aprócska szúrás, hát hülye vagyok én?! És az is biztos, hogy én innen nem tudok felállni, ha puskával kényszerítenek, akkor se."

 Az utolsó szakasznál jártunk, az egybefüggő, feszítő fájdalom őrületében. Az egész folyamat alatt egyszer kaptam határozott nemet egy kérésemre, mikor kinyögtem, hogy én bizony csak így maradok, állva, az ágyra támaszkodva, értsék meg, hogy nem bírok a hátamra fordulni! Sajnos láttam egyszer gyerekkoromban egy Tarzan epizódot, amiben a bennszülöttek két lehajlított fához kötözték a fogoly lábait, és ugye, ha elvágják a köteleket, a fatörzsek felegyenesednek, a szerencsétlen meg...brrrr. Na, hát ezért ne tévézzen a gyerek! Mindig beugrik ez a szörnyű kép, amikor úgy érzem, biztosan szétszakadok, ezt már sosem vakarom le a retinámról. 

Vártam az őrület után a megkönnyebbülést, tudjátok a végén, olyan mint a kézmosásnál, ha kicsúszik a markunkból a szappan. Megint kibillentem egy kicsit, mert megint nem jött magától, végig kellett játszanom a szerepemet. Nem volt hosszú szerep, de nekem kellett végigmondani. Ezen a ponton is a segítők léptek elő: a szülésznő határozott és pontos instrukciói kellettek a sikerhez.  Köszönöm nekik! Ha azt mondom, egy patakon kellett átkelnem, hát mindig került a lábam alá egy kiálló kő. 

És mégsem szakadtam ketté, hanem egy kedélyesen csevegő társaságban találtam magam. Katarzis volt a szobában, meg elégedettség és hála.  A két szülésznő meg mi. Ők elégedettek voltak, én hálás. És hogy bókolni minden helyzetben lehetséges: a gátamat dicsérgették, hogy "nahát, milyen szép, mintha sosem szült volna!". 

Tény, hogy egy karcolás nélkül megúsztam: harmadik nekifutásra, a tesóinál fél kilóval nagyobb (3790g, 51cm), határozottan husi baba jelet meg a színen, és pihegett a mellkasomon épen, egészségesen. Ekkor volt fél négy. Függöny le. Innen már a háromgyerekes anya naplója következik.

U.i.: Nem bántam meg a fájdalomcsillapítás nélküli szülést. Át akartam kelni rajta, nem elkerülni, és bíztam benne, hogy elkerülnek a komplikációk. Nekem megérte, és az élet engedte. Tudom, hogy lehetett volna egész másképp is. Köszönöm mindenkinek, akit illet!