Szerző: Lotte
Közeleg május első vasárnapja, az anyaság kitüntetett ünnepe. Gyerekeim is lázasan gyakorolják a verseket, énekeket, hogy aztán oviban, iskolában összeszorult torokkal hallgassuk kisszékekre kuporodva, kispadokba ülve mi, akik magunk is felnőtté, s anyává előléptetett gyerekek vagyunk.
Közeleg május első vasárnapja, az anyaság kitüntetett ünnepe. Gyerekeim is lázasan gyakorolják a verseket, énekeket, hogy aztán oviban, iskolában összeszorult torokkal hallgassuk kisszékekre kuporodva, kispadokba ülve mi, akik magunk is felnőtté, s anyává előléptetett gyerekek vagyunk.
Fura szégyenlősséget érzek ilyentájt, anyukámat köszöntve és
engem felköszöntve is: lehet-e ünneppé tömöríteni azt a kapcsolatot, amit anya
és gyermeke között font a Teremtő keze?
Idén egy újszülött mellett még érzékenyebben érint minden
efféle gondolat. Tele vagyok hálával és örömmel, de olykor elfog a
kétségbeesés, ha félálomban a jövőt kémlelem, s négy kicsi sorsának láthatatlan
alakulását rettegem. De nemcsak értük, az anyukámért, apukámért is szorít
ilyenkor a szívem.
Mert szeretni de nagy felelősség és de nagy aggodalom is! Jól
szeretni meg ki tudja, hogyan kell?! S ki tudja, mennyi időnk van javítani az
elrontott pillanatokat? A szeretet néha elviselhetetlen, őrjítő súllyal
nehezedik ránk, s ezt a terhet csak odafentről könnyíthetik láthatatlan segítő
kezek.