Szent A Pápa!

Szerző: FiloSzofi

Az én korosztályomnak A Pápa egyértelműen II. János Pál. Gyerek-univerzumomban állócsillag volt Ő: a Jó Ember, akit mindenki tisztel, még az elnökök is, csak sajnos néha elfeledkeznek róla, ahogy mi a szüleink igazságairól. Később kezdtem megérteni, még később megtapasztalni, hogy rendkívüli ember ő, és rendkívüli pápa.

Amikor meghalt, a keresztények összenéztek, és minden pillantásból az volt olvasható:  szent volt. Ezért cseppet sem meglepő, sőt, evidens, hogy előbb boldoggá, tegnap pedig szentté avatták. A boldoggá avatás során az egyház elismeri az életszentséget, a szentté avatás után pedig az egész egyházban engedélyezett, pontosabban a neki rendelt emléknappal kötelező kultusza lesz. Közbenjárását lehet kérni.

Tudjuk, hogy a szentté avatás nem egyszerű procedúra, nem közfelkiáltásra történik. Vagy a vértanúság, vagy csodajel kell ahhoz, hogy az életszentség istentől "visszaigazoltnak" legyen tekinthető.

II. János Pál nagy csodája a gyógyulások mellett szerintem mégis az, hogy itt, ebben a megosztott, békétlen, önző, magányos világban tudott egy jó középpont lenni. Radikális és újító pápa volt, mégsem a megosztás, hanem az összegyűjtés jellemezte. Olyan forradalmár, akinek a nyomában béke jár, radikalizmusa úgy tisztít, hogy nem éget. Szembe ment ez a jelenség a kor trendjével, ahol -nézzük csak a művészeteket, vagy a polgári mozgalmakat- a provokáció, a kíméletlenség lett általános kifejezőeszköz.
Kimondta az egyértelmű igeneket és nemeket, kitépte, ami gaznak bizonyult,  mégis a béke és a szeretet apostolává vált. A legnagyobb, legerősebb üzenete, a lábnyoma, amit itthagyott, hogy mindenki szerette. Ateistákat és hívőket, tradicionalistákat és lázadókat, közönyösöket és egoistákat kötött össze anélkül, hogy elkótyavetyélt volna valamit az igazságból. Közösséget teremtett, ahol ő volt a békés középpont, de nem ő állt ott, hanem Jézus. Betegségében, gyengeségében sem halványult el az ereje, és halála után sem kezdték relativizálni, amit képviselt. Ez egy csoda, ez a szentség egyértelmű jele.

Azt írtam, nem csak megértettem, de tapasztaltam is a rendkívüliségét. Amikor Magyarországon járt, akkor éppen még nem éreztem a jelentőségét a személyes találkozásnak, nem foglalkoztam vele. Aztán elsős egyetemista koromban adódott egy lehetőség, hogy potom pénzért Rómában tölthetem a húsvétot. Amikor elindultunk, akkor is még az Első Nagy Rómaélményemre készültem, nem a pápával való találkozásra. Aki húszévesen még alig utazott, rongyosra olvasta az Utas és holdvilágot, szerelmes volt Michelangelóba, reménytelenül sóvárgott a déli színek után, és megszállottan tanult olaszul, az nem tud egy ilyen alkalommal csak egy személyre figyelni. Aztán kiderült, hogy mégis. Az egész Rómaélmény a fejemben a Pápától kapja a fényét.

Ahogy az szokásos, ott álltunk a Szent Péter téren a tömegben. Nem vagyok túl magas, a körülöttem állók által szabott térben láttam egy darabka nagyon-nagyon kék, élet-kék eget. Emlékszem, ahogy zengett a Christus vincit, és érezhető volt egy olyan erős jelenlét amitől mindenki derűs lett, és hiába tartott órákig a szertartás, úgy éreztük, hogy itt jó, és itt akarunk maradni.
Maradtunk is. A híveknek azon része, akikben erősebb volt a gyermeki makacsság - szemben a felnőttes belátással -, nem is ment el. Mintha várnánk valamit, anélkül, hogy várnánk valamire. Még egy- másfél óra telt el így az ünnepség vége után, amikor megjelent a pápa az ablakban, és egy áldás után elbocsátotta az embereket. Akkor már mindenki szót fogadott, mégsem éreztük elzavartnak magunkat.

Később, amikor tudtuk, hogy néhány napon belül meghal, ez az egész profán város megállt egy kicsit. A templomok nyitva voltak, és az utcán hallani lehetett, hogy Róla beszélnek. Amikor meghalt, mintha sóhajtott volna egyet a világ. Én ezt éreztem, pedig nem tartoztam semmilyen felfokozott érzelmű közösséghez. A HÉV-en utaztam éppen, és a Batthány téren már tudtam, hogy meghalt. Hogy honnan, arra már nem emlékszem.

Még egy gondolat, ami most, a szentté avatás kapcsán született meg bennem, vagy nem is gondolat, hanem megértés, a szentség üzenete a meghaltakkal való kapcsolatról. Sötét folt nekem jobbára a szentek léte, és a hallottaink állapota, de ahogy a pápa szentségét evidensnek érzem, vele együtt valóságosabbá vált az élet folyamatossága, a közbenjáró ima értelme, de ezt nem tudom, és nem is akarom jobban megmagyarázni.