Én és a Politika

Szerző: Fakirma

A lányaimé a lélekkukucska kanapé

Született lateralitás zavarosként nem érdekel engem, s nincsenek illúzióim, Őt sem én. Sosem bántottuk egymást, szerintem azt se tudja, hogy létezem, én pedig unalmasnak, bonyolultnak és hisztérikusnak tartom Őt, még dögös pasiból se kellene az ilyen. A köztünk működő tisztes távolságtartás eddig panaszra nem adott okot. De mostanában történik valami.

Amikor szeptemberben csokibarnán visszavedlettem főállású naplopóból óvoda-és iskolapszichológussá, kiderült, hogy felesleges az igyekezet, a munkahelyem már nem a munkahelyem, félig-meddig azonban mégis az: a közoktatás állami kézbe kerülése miatt önkormányzati munkáltatóm már rég nem volt a munkáltatóm, a helyébe lépő gazdinktól is elvettek minket, az új rendszer azonban még nem létezett. A vénasszonyok nyarát egy frusztrált kollégákkal zsúfolt pszichológusi szobában töltöttem láblógával, jógázással, beszélgetéssel, és saját örömünkre szervezett módszertani beszámolókkal. A kerület óvodái és iskolái a mi közreműködésünk nélkül vetették bele magukat mókuskerekükbe, ami nem nagy trauma, no de azért mégis. Hülyére nem aggódtuk magunkat: fizetést kaptunk, a régi munkáltató megszánt minket egy szobával, ahol egész jól belejöttünk az össznépi hetrázásba.

Október elején örömmel köszöntöttük a Pedagógiai Szakszolgálat megalakulását. Feladatkörét még némi homály takarta, de határozottan létezett, s mi pszichológusok teljes jogú tagjai lettünk. Így hát elkezdhettünk úgy tenni, mintha dolgoznánk. Hogy hol, azt senki sem tudta pontosan, hiszen az óvodákat továbbra is az önkormányzat gardírozza, mi pedig állami fenntartásúak lettünk. Az iskolákban ugyan továbbra is mi tolhattuk a szekeret, de csak azokban a hodályokban, ahová több mint ötszáz gyerek jár. .A törvényi rendelet szerint a mi lelkileg fitt társadalmunkban az ötszáznál kevesebb gyerkőcöt tároló suliknak nincs szükségük pszichológusra, a feletti létszám esetében is mindössze fél darabra. Újdonsült főnökünk vakargászta kicsit a fejét, majd úgy döntött, tiszta gáz, hogy egy rakás pszichológus immáron intézményes keretek között nem csinál semmit, ezért tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, s lássuk el a környék óvodáit és iskoláit a régi jól bevált rendszer szerint.

Így történt, hogy október közepén megszálltuk az intézményeket. Örömmel, de kissé gyanakodva néztek ránk, amikor elnyökögtük, mi a helyzet,

Én vagyok a pszichológus, bocsi, hogy eddig nem jöttem, fogalmam sincs, a jövő héten hol leszek, de most itt vagyok, van-e valami probléma?

Volt. Mi belevetettük magunkat a munkába, s igyekeztünk nem törődni azzal, hogy bármelyik pillanatban felsőbb utasításra cserben kell hagynunk a hozzánk forduló szülőket, pedagógusokat, gyerekeket. Cserben is hagytuk. Ki az iskolásait, ki az óvodásait: a decemberi rendelet szerint ezentúl az óvodapszichológusok nem csak elméletileg, hanem a gyakorlatban is az önkormányzathoz tartoznak, az iskolapszichológusok pedig az állami fenntartású Pedagógiai Szakszolgálathoz, persze csak addig, amíg egy várható újabb utasítás szerint nem az ellátott iskolák lesznek a közvetlen munkáltatók.

Csak úgy megszokásból dobtam mindenkit. Kivételesen nem saját gyengeségből. Október közepén a főnököm tanácstalanul keresett meg: ezentúl szakszolgálatunk feladatai közé tartozik a korai fejlesztés, vagyis azoknak a sajátos nevelési igényű gyerekeknek az ellátása, akik a kerület bölcsödéibe integráltan járnak. A jó hír az, hogy több státuszt is kapott a feladat ellátására, a rossz pedig az, hogy ezekre az álláshelyekre nem vehet fel senkit sem. Azért, mert csak. Gyógypedagógusi múltomra való tekintettel átmenetileg bevállaltam a fejlesztő munkát két nyomoronc kollégámmal együtt. A maradék nyomoronc munkatárs pedig végzi helyettünk eddigi iskoláinkban a pszichológusi munkát. Azokban is, ahol kevesebb mint ötszáz gyerek tárolódik, mert talán mégis csak megengedi a törvény, hogy azokba is jusson egy negyed, harmad vagy tized lélekbúvár.

A korai fejlesztésre jogosult gyerekek hemzsegnek a kerület bölcsödéiben. Mi bánatosan vonogatjuk a vállunkat, mert nem tudjuk biztosítani azt a heti két-három órát, ami nélkülözhetetlen lenne számukra ebben a fejlesztés szempontjából létfontosságú életkori szakaszban. Az első pofaviziten a kerület bölcsödéinek vezetője zokogva fogadott minket: ezer éve az integráció élenjáró harcosa. Szakember csapatát egy tollvonással törölték a palettáról, a gyerkőcök maradtak, hónapok óta speciális megsegítés nélkül. Néhány agyhalott hónap a mi életünkben nem nagy durranás, a  fogyatékkal élő apróságok számára azonban létkérdés lehet: jövőjük szempontjából a legértékesebb, legfogékonyabb időszakot tékozolják el.

Ha paranoiás lennék, az járna a fejemben, hogy a társadalom lenézi a szakmámat, s azokat, akikkel foglalkozom. Szerencsére nem vagyok az. Egyéb okokból is mázlistának mondhatom magam. Például ahhoz a kisebbséghez tartozom, aki nem a pénz miatt gürcöl, hanem azért, mert szereti a munkáját, és reményei szerint a társadalom aktív kereső tagjaként kisebb az esélye a végleges megkattanásnak.

Nem zavar a káosz: beleszoktam, hogy nem tudom, mit és hol dolgozom holnap, hogy újabb és újabb nehezen értelmezhető rendeletekhez kell igazodnom, hogy iskolapszichológus álnév alatt gyógypedagógusi munkát végzek illegálisan, csak azért, hogy a rendszer legálisan működhessen. Nekem, hobbidolgozónak végül is majdnem mindegy, az meg nem az én bajom, hogy a kerület gyerekei szopóágra kerültek.

Az se vág földhöz, hogy  a korai fejlesztésben buzgolkodó szakemberektől megvonták a gyógypedagógiai pótlékot. Már csak azért sem, mert nekem továbbra is utalják a számlámra. Talán odafent rájöttek, hogy én vagyok a gyógypedagógus-pszichológusok pótolhatatlan kincse, saját munkásságomat ismerve azonban inkább arra gyanakszom, hogy egy jól képzett adminisztrátor elfelejtett lehúzni a jogosultak listájáról. Ahová egyébként nem tudom, hogy kerültem fel, ugyanis mezei iskolapszichológusként tartanak nyilván.

Inkább röhögök, semmint méltatlankodom azon, hogy megnyirbálták a szabadságunkat, ezért aztán a szünetekben is folytatnunk kell gyerekekkel végzett munkánkat a gyerekek nélküli intézményekben. A tavaszi szünetünk remekül telt: a lányaimat becipeltem a munkahelyemre, ahol a portással és a pszichológus kollégákkal múlattuk a napot, meglehetősen gyümölcsözően: nincs annyi pénz, amiért olyan terápiás élményben részesíthetném a gyerekeimet, melynek kereti között nyolc unatkozó gyerekpszichológus cuppan rájuk. Kicsit hideg volt, mert a kedvünkért nem fűtötték be a kihalt épületet, de jól felöltöztünk. A karácsonyi  műszak húzósabb lesz.

Értem én, hogy a megújulás  átmeneti bizonytalansággal jár, a változásnak óhatatlanul vannak vesztesei, és ahol fát vágnak, ott hullik a forgács. Cinikus állatnak érezném azonban magam, ha a hozzám forduló  szülőket azzal csitítgatnám, hogy legyenek türelemmel, idővel az ő fogyatékossággal élő gyerekeik jogai is sorra kerülnek a listán. Mert kicsinyeik éppen most vannak abban a kritikus életkorban, amikor esélyük van megtanulni járni, beszélni, önállóan enni, okosodni vagy vécébe pisilni. Jövőre lehet, hogy késő lesz. Lehet, hogy már most késő: lassan egy értékes éve nem kapják megfelelő mennyiségben és minőségben a fejlesztést.

Mondhatsz bármit Politika, szerintem ez nagy disznóság. És most nagyon haragszom Rád.