Szerző: Lotte
Múlt pénteken kedves látogatóink voltak. Hatéves kislányunk ovis csoportjában az szokás járja, hogy ha egy csoporttárs családjában kistestvér születik, személyesen viszik el hozzá jókívánságaikat. Az illedelmesen kivárt néhány első hét után el is érkezett a végzős ovisok látogatásának napja.
A megbeszélt időpontban óvónénijük és dadusuk felvezetésével megérkezett szépen, párosával sort alkotva a huszonnégy nagycsoportos, csupa foghíjas, pirospozsgás kisfiú és kislány. Ahogy csivitelve fordultak be a kertkapunkon, még a nap is kisütött, olyan bájos látványt nyújtottak. Hát még, mikor felsorakoztak a babakocsijában mindvégig alvó újszülöttünk előtt és rázendítettek a "Már megjöttünk ez helyre..." kezdetű énekre! Készültek a látogatásra nagyon: egy félszeg fiúcskára bízatott a feladat, hogy átadja ajándékukat, a könyvecskébe fűzött rajzokat a gyerekek által diktált személyes jókívánságokkal.
Milyen szép emlék lesz a minderről mit sem tudó kisbabánknak, aki egyszer maga is ebbe az óvodába jár majd..
A köszöntés után a gyerekek fára másztak, megették a kínált pogácsát, almát, megitták a bodzaszörpöt. Idilli, szép délelőtt volt, olyan, mikor az ember azt érzi, a világban minden a helyén van. Egyetlen dolog árnyékolta csak be a látogatást. Mikor elmenőben megkérdeztem kis vendégeinket, ők majd hány gyerkőcöt szeretnének, ha nagyok lesznek, a viccelődő, nulla és húsz között ingadozó számok mellett a legtöbb kezecske az egy gyerek hallatán lendült a magasba.
Nem véletlen. A kicsik többsége maga is egyke, a minta pedig jó eséllyel öröklődik tovább. Ezért is remek ötlet az óvónéniktől, hogy személyes találkozást szerveztek egy hús-vér kisbabához. Sok gyereknek - testvér és unokatestvér híján - kimarad az életéből ez az élmény.
Lehet, hogy be kéne vezetni az időnkénti babalátogatást a köznevelés rendszerébe?
 |
| Kamilla is sok boldogságot kívánt. |
A megbeszélt időpontban óvónénijük és dadusuk felvezetésével megérkezett szépen, párosával sort alkotva a huszonnégy nagycsoportos, csupa foghíjas, pirospozsgás kisfiú és kislány. Ahogy csivitelve fordultak be a kertkapunkon, még a nap is kisütött, olyan bájos látványt nyújtottak. Hát még, mikor felsorakoztak a babakocsijában mindvégig alvó újszülöttünk előtt és rázendítettek a "Már megjöttünk ez helyre..." kezdetű énekre! Készültek a látogatásra nagyon: egy félszeg fiúcskára bízatott a feladat, hogy átadja ajándékukat, a könyvecskébe fűzött rajzokat a gyerekek által diktált személyes jókívánságokkal.
Milyen szép emlék lesz a minderről mit sem tudó kisbabánknak, aki egyszer maga is ebbe az óvodába jár majd..
A köszöntés után a gyerekek fára másztak, megették a kínált pogácsát, almát, megitták a bodzaszörpöt. Idilli, szép délelőtt volt, olyan, mikor az ember azt érzi, a világban minden a helyén van. Egyetlen dolog árnyékolta csak be a látogatást. Mikor elmenőben megkérdeztem kis vendégeinket, ők majd hány gyerkőcöt szeretnének, ha nagyok lesznek, a viccelődő, nulla és húsz között ingadozó számok mellett a legtöbb kezecske az egy gyerek hallatán lendült a magasba.
Nem véletlen. A kicsik többsége maga is egyke, a minta pedig jó eséllyel öröklődik tovább. Ezért is remek ötlet az óvónéniktől, hogy személyes találkozást szerveztek egy hús-vér kisbabához. Sok gyereknek - testvér és unokatestvér híján - kimarad az életéből ez az élmény.
Lehet, hogy be kéne vezetni az időnkénti babalátogatást a köznevelés rendszerébe?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése