Heti Muníció: Anti(k)ikea

Szerző: Fakirma

Gyerekkorom óta tudom, hogy a Jóisten nem mindennapi tehetséggel áldott meg. Sajnos azt elfelejtette körvonalazni, miben rejlik e különleges adomány. Az évek során lelkiismeretesen pipáltam ki kudarclistámon a lehetséges területeket: zongorát, táncot, rajzot, írást, sportokat. Kitartásom azonban nem maradt jutalom nélkül, sok évtized után végre rátaláltam tehetségemre.
Az egész azzal kezdődött, hogy betelt a pohár a szüleimmel lakott közös konyhában: elegem lett a zsúfoltságból, a kutyakaja szagból, és abból, hogy mire elkészül a vacsora és a kölykök kiterelődnek a konyhába, már csak a hatfőnyi kaja utolsó morzsái és apám kajánul vigyorgó arca marad nekik,

jaj, kislányom, azt hittem, ez már csak a maradék volt!

Ha a vacsora nem is, de Öregapa minden bizonnyal remek humora megfeküdte a gyomromat, s döntöttem, elvágom a köldökzsinórt, külön konyhába költözünk.

Többszintes családi házunkban lehetőség akadt bőven: az alsó szintről kialmoztunk egy lomokkal teli szobát, s belevágtunk az álomkonyha megvalósításába. A koncepció egyszerű volt: nagy legyen, a szülők nehezen tudják megközelíteni, és egyetlen ikeás bútor se költözzön a falai közé. Az első két feltétel teljesítése nem ütközött nehézségbe, a harmadiknál többször kísértésbe estünk, végül ez is összejött, s immár egy antiikeás konyhában küzdjük végig mindennapjainkat.

Rumlis életünknek egyszerű, letisztult színfalakat álmodtam meg a provence-i stílus jegyében. Lelkesen kukáztuk végig házunkat és az ócskapiacot, s pillanatok alatt felhalmoztunk egy rakás, ramaty, régi szúette bútort. Már csak egy botcsinálta asztalos szakember hiányzott az életünkből. Hamarosan megtaláltuk azt a Mekkmestert, aki majdnem mindenhez ért, csak konyhabútort nem tud készíteni. Nem csüggedtem, inkább kiokítottam őt az antikolás művészetéből. Már a konyhaszékek lefestésénél kiderült, hogy emberünkből hiányzik a megújulás képessége, az antikolás jegyében a rozoga székeinket fehér olajfestékkel mázolta végig, a konyhánk ez időtájt még rozoga szüleim jelenléte nélkül is egy halálra ítélt kórházi váróteremre hasonlított. Nem volt mit tenni, magam vettem kézbe a projektet, s nekiálltam a festegetésnek. Elszántságom nem maradt jutalom nélkül: ráleltem a Jóisten által nekem szánt adományra.

A megvilágosulás után a kezdeti kudarcok nem szegték kedvemet. Először repesztőlakkal próbálkoztam: a fehér olajfestéket kék színnel orvosoltam, majd a kísérleti bútordarabot bekentem a ragacsos trutyival, s erre került a fehér akrilfesték. Az átalakítás után a székem úgy nézett ki, mint egy ócskapiacról összevásárolt vacak, amire ráömlött néhány kiló romlott túró. Mivel a látvány nem állt távol szokásos hétköznapi rutinunktól, úgy döntöttem, felesleges munkát és pénzt fecsérelni az extrákra, a gyerekek maguktól produkálják a hatást. A kék festék azonban megtetszett, hagytam a francba a repesztőlakkot és a fehéret, s a székeket a magam halabasza módján szivaccsal pacsmagoltam végig a vágyott színnel, s már csak egy réteg matt lakk hiányzott a boldogsághoz. Kapkodó, felületes, türelmetlen természetemnek és gyenge vizuomotoros koordinációmnak köszönhetően kétségtelenül zseniálisat alkottam. A remekművet legfeljebb az ülőkékre szalvéta technikával rávarázsolt  rózsácskákkal lehetne tökéletesíteni:

Mire végeztem a nyolc székkel, már utáltam a kék színt, s rájöttem, hogy a szürke-lila kombó az én világom. A kékkel együtt ugyan nyomorultul mutat, de az  ilyen apróságok  nagyvonalú természetemet nem zavarják. A rozoga bútorok után a házban régi faládák után kezdtem kutatni, így született meg a bortartó. (Ember alkotásommal szembesülve nem tudta tovább leplezni csodálatát,
A francba Cucó, bár a főzéshez értenél ennyire!)

A sikertől megmámorosodva szedtem ki a kutya alól alvós kuckóját, hogy méltó helyet készíthessek a gyerekcipőknek. A lila akril  épp elfogyott, úgyhogy csupán szürkével mázoltam:

S hogy az eredeti provence-i fehér se hiányozzon, kerestem egy szekrényt, amiben az általam korongozott agyagcsetreszeket tároltam még abban az időben, amikor azt hittem, hogy a fazekas mesterséghez értek. A kincsre rálelve adtam Mekkmesternek még egy esélyt: megmutattam neki, hogy kell a szekrény elejét megcsiszolni,  az oldaláról hőlégfúvó és csiszológép segítségével leszedni a ráfröccsent agyagot és maradék festéket. Végül paliszander színű lazúrfestékkel festettem le a csupasz részeket:

A szocreál vitrines szekrény felturbózását azonban nem mertem rábízni, magam estem neki a munkának. A bútor pajtásaival együtt még a kilencvenes évek derekán költözött otthonunkba, amikor Öregapa a geofizikai tanszék leselejtezett cuccait mentette elszántan az elmúlástól. Az üveg eltávolítása után visszatértem a már jól bevált fehér-kék variációhoz. Ember ötlete volt, hogy mindkét oldalán ragadó celluxszal rögzített csipkével fokozzuk a hatást. Először azt hittem gúnyolódik, de nem. Íme a bizonyíték, hogy a rigid karakterstruktúra még negyven év felett is lazulhat kreatív szellemi közegben:

 Mint minden művész életébe, az enyémbe is beköszöntött a válság időszaka. A zöld akril festékszóróval nem boldogultam. Végül ez a cucc is megtalálta méltó funkcióját, Ember útikönyv gyűjteménye pihen rajta a pince egyik eldugott zugában:

Ikeahacker munkásságomnak félve, kicsiben vágtam neki. Mire az évek alatt szorgalmasan összevásárolgatott Leksvik bútorcsalád ellepte otthonunkat, rájöttem, hogy undorodom az egésztől. Miután kiderült, hogy Ember nem kap dührohamot az összemázolt képkeretektől,

felbátorodva estem neki a fiókos toronynak. Csak a fiókok elejét szivacsoztam, a fogantyúkat pedig lecseréltem. A konyhámba azonban még így sem engedtem be, az előszobánkban a szürke cipős ládikával szemben húzza meg magát:

Alkotási vágyam határtalan. Szép lassan összes bútorunk áldozatául esik szenvedélyemnek. Bátran ajánlom minden igénytelen olvasónak, próbálja ki ezt a műfajt: nehezebb elrontani, mint egy paprikás krumplit, a látvány pedig lenyűgöző. Letisztult, egyszerű konyhánk ugyan nem lett, de ma már csak mosolygok egykori naiv álmomon: ha családomat nem tudom letisztult, egyszerű formába önteni, miként gondolhattam, hogy a konyhámnál mindez sikerülni fog?