Rendelésfelvétel

Szerző: Lotte

A nyár egyik komoly pozitív hozadéka háziasszonyok számára, hogy jóval kevesebbet kell főzni, mint máskor - végtére is ha úton vagyunk, a konyhát nem cipelhetjük magunkkal... Ez nagy könnyebbséget jelent a mindennapokban, igaz, hogy a bankkártya egyenlege is sebesen karcsúsodik vele.
A hűvösebb évszakokhoz képest mindenesetre ezen a nyáron volt bőven alkalmunk tapasztalatokat gyűjteni a hazai vendéglátóipar állásáról. Amit a nagy jövés-menésben biztonsággal leszögezhetünk az az, hogy komoly gondok mutatkoznak a rendelésfelvétel terén.
A megállapítás érvényes a legpuruttyább McDrive-tól a balatoni kult gasztronómiai helyekig, s területileg sem szegmentálható, az ország keleti sarkától a nyugati határszélig jellemzőnek láttuk. A pincér hölgyek és urak többsége ugyanis (tisztelet az üdítő kivételnek!) képtelen a megrendelt étel- és italkontingenst szervírozni. Nem kekeckedésnek szánom, tudom én, hogy aki dolgozik, téved is, de a gyakori ismétlődés mégis azt sugallja: valami általánosságban is hibádzik!
Ha mondjuk, a jeges kávét tejszínhab nélkül kértük, szinte borítékolható volt, hogy dupla adag habpamaccsal érkezik majd a keserédes frissítő. Ha grillezett pulykamellcsíkokat rendeltünk friss salátaágyon, nem is nagyon csodálkoztunk, ha az a hús panírbundába öltöztetve és Cézár-salátával körítve érkezett az asztalunkhoz. Így lett a presszóból hosszúkávé, a húsleves helyett májgombóc, a pohár sör helyett korsó. Nyár végére már fogadásokat kötöttünk, vajon sikerül-e az egyre tagoltabb hanglejtéssel leadott rendelést úgy kihozni, ahogy azt kértük. Nos, 80% körüli volt a tévesztések aránya.
Miután afféle "én kérek elnézést" neveltetésben részesültünk, megadtuk magunkat a sorsnak, s legfeljebb halkan dödörögtük az orrunk alá, hogy a csudába, mennyivel jobban esett volna az étlapon feltüntetett grillezett hús! De inkább nyeltünk. Nem küldtünk vissza hibás teljesítést, mosolyogva, illedelmesen ettük-ittuk, amit kaptunk.
De azért tényleg valami probléma lehet a vendéglátóiparban. A gyors fluktuáció vagy a szakképzettség hiánya okozza-e? Valószínűleg. Mindenesetre a sok idényjelleggel beugró, épp csak testben szolgálati helyén dolgozó alkalmazott köszönőviszonyban sincs az elképzelt pincérideállal. Aki milyen is lenne? A lelki szemeim előtt olyan főúr/asszony lebeg, aki ösztönösen érzi, miképp viselkedjen a vendéggel, hogy az jól érezze magát, s később vissza is térjen. Tudja, hogyan váljon szinte láthatatlanná, ha egy szerelmespár szeretne elkölteni egy romantikus vacsorát, hogyan segítse át az üzleti megbeszélésre érkezők kezdeti tárgyalási nehézségeit pár - szigorúan az étekre irányuló - kérdésekkel, vagy miképp oldja a gyerekekkel érkező, s velük kínlódó szülők éttermi frusztrációját. Ismerős?! (Ez is megér majd egy önkritikus posztot!) És persze, alapvető lenne, hogy ne felejtse el a konyháig érve, hogy ki rendelt lisztérzékenység miatt pirítós nélkül salátát, vagy sok jéggel limonádét.
De lehet, hogy csak az országos rövidtávú memória romlik, az adatvesztéssel pedig nincs mit tenni... Nektek milyen tapasztalataitok vannak, s milyen stratégiákat alkalmaztok éttermi konfliktushelyzetek esetén?