Bulizni gyerekekkel

Szerző: FiloSzofi

kép innen

Kedves Olvasóink, rútul magatokra hagytunk benneteket itt a nyár végi napokon, ami belátom, nem volt szép. Mentségeink viszont vannak, legalábbis egy: nyár volt. Ha jól követem a csapatunk mozgását - ez egyáltalán nem biztos - Irma kotlós végre szárnyai alá gyűjtötte az egész csapatot, és kelet felé távozott (de mi lett végül a lázadó edzőtáborossal, Irma?), Lotte zenekari turné üzemmódban szeli keresztül kasul az országot nyaralásnak álcázott munka és munkának álcázott nyaralás ürügyén, míg össze nem találkoztunk az Alpokalján, ahonnan - mire föleszméltem - már tovább is vonult mint forgószél, emlék és szómorzsákat hagyva maga után.

Én meg, mélázósabb tempóban működvén, elfröccsözgettem ugyanott néhány napot, néhány gyerekkel. Visszatérve, Kedves Olvasók, a cserbenhagyásra, ahogy az éjjeli vadak portyázása előtt elcsendesül az erdő, és a csata előtt tábortűzbe bámul a borozó katona, így szeptember előtt mindent feledve kapaszkodtam én is abba műanyag pohárba, meg a gyerekeim kezébe. Megjegyzem, nem túl biztató, hogy egy-két pohár után minden gyakorlottabb szülő arca megrándul az iskola szóra, és többnyire egyetlen szó préselődik át a grimaszon: "Szívás."

Most, hogy nálunk is ott figyel az iskolatáska a sarokban, és egy halk, szorongó kis hang kérdezi "Mikor veszünk tornacipőt?", a nyár vége is más nyomatékot kapott: mintegy leánybúcsú - mondhatni. Az utolsó nyaralás is ennek fényében, most vagy soha hangulatban telt. Három gyerekkel, - köztük egy szopósmalac - ez persze nem nagy ivászatot, és veszélyes extrémsportokat jelent, inkább egy kis önzést, és a belső horgonyok felhúzását, hadd ússzon az a hajó! Örömmel tapasztaltam, hogy az utóbbi majd hét év során igen jól kifejlesztettem a kívülről nem látható bulizás technikáját, aminek segítségével már egyre kevesebb élményt kell nélkülöznöm. Egy-egy deci bortól esténként simán jönnek a részegült érzések, és gondolatok (rosszullét és kínos viselkedés nélkül). Az igazsághoz tartozik, hogy védett és nívós társaságban,  minőségi környezetben és programok közt töltöttük ezt a pár napot, így a gyerekek közösségileg is védve voltak, nem csak általam, kicsit kikapcsolhattuk a sugárpajzsot a kis űrhajónk körül.

A feleség szexepilje. Ennyi év, és babakocsitolás után már nem bántja az embert, hogy a húspiacon nincs beárazva többé. Ha nem élünk elszigetelt életet, a megvásárolt áruk boltjában még mindig kellemes, borzongató pezsgés tapasztalható adás-vétel nélkül. Csak a saját levesünket fűszerezzük.

A dolog pikantériája, hogy a beszédhelyzet belül dől el, ezért könnyen csúszunk félre, ami izgalmas házas-játszmákat generál. A konerten 16 évessé lényegülve elhatározom, hogy szétverem a köztünk levő falakat, és ha előkerül Ő, forrón a fülébe suttogom majd, hogy szeretem. Erre ő előkerül, és a fülembe ordítja, hogy "Adjál pénzt!" majd elmegy piálni.

Vegyek-e fel pont itt fülbevalót, ha tíz éve nem hordok?

A többi feleség lehet, hogy jobban öltözött, de én már gimnáziumban is hippi voltam, és ő is így szerettél belém.

Bú inkább velem jön Térey előadásra, mint a szuper gyerekmegőrzőbe. Lételeme a szabadság, még ha az egy óra csöndben rajzolgatást jelent is.

A gyerekek pontosan követik, ahogy estébe hajolva átlényegülünk.  Már tudják, hogy ez a bulizás, ez az átlényegülés, ami akár lehet délután hatkor is.

Bú, a bulikirálynő egy-két éve még pörgött mint a búgócsiga. Talált magának néhány felnőtt lányt, aki kényeztette, és simán végigtáncolta az estét, úgy kellett lecsapni, mint a vekkert. Most már nem ilyen egyszerű a dolog, a felnőtt barátnőknek kisbabája lett, neki pedig kamaszos lelke, bár még csak hét éves. Tegnapelőtt szakított a kortárs fiútársasággal, mondván hogy megsértették. A nyolcéves kissrác azt mondta, hogy "Kuss, lányok!", és még rájuk is mutatott az ujjával. Az én önérzetes babám nem állt szóba velük többé, hiába hívták fiúk, lányok együtt a Csík koncertre ugrálni. Inkább velem jött, sötét pillantásokat eregetve a pillái alól, és a hozzám csapódó apukát akadályozta, hogy két egész mondatot beszélgessen velem. Nem baj, illető apuka azért felkerült a "társadalmi sikerek" listámra.

Fí gyűlöli a hangos zenét, ezért ő kívül, a vár alatt kaszabolja halomba a többszázéves török ellenséget, és szabályos időközönként préseli ki az elgyengült felnőttekből az újabb és újabb adag rágcsálnivalót. Kistesó a hordozóban hortyog jóízűen, így nem érdekli a hangzavar. Megsemmisítő pillantásokat így is kapok, idősebbektől, konzervatívabb kortársaktól és tisztaszívű fiatal pároktól, akik majd biztos nem teszik ki ilyesminek jövendőbeli gyerekeiket. Idén már nem hoztak zavarba ezek a tekintetek, nem mintha biztos lennék abban, hogy helyesen csinálom, hanem mert már döntöttem, és megtanultam, hogy ez nekem legyen elég. Úgy érzem, amíg hozzám simul, nem árt a kisbabának a jó zene, és a friss esti levegő. A nagyok nincsenek rángatva, csak együtt hömpölyög a napjuk a mienkkel. Szerintem nekünk jó így.

Így megy ez a szakítópontig. A szakítópont közvetlenül azután következik, hogy egy pillanatra megkísért a mámor. A férjem ekkor kezd túl sok sört inni, a gyerekek pillái ekkor kezdenek tényleg elnehezülni, Kistesó mocorog a babakocsiban. Én pedig rájövök, hogy túlfolyt rajtam a buli, nincs mellettem senki, mert most már vagy innom kéne, vagy táncolni, vagy fontos embernek lenni, vagy húszévessé válni, hogy érdekes legyek. Ilyenkor egy icipicit szomorú leszek, és egy pillanatra feltámad bennem a versenyszellem, hogy majd egyszer megmutatom még ezeknek, micsoda nő vagyok én! - De ez az érzés hamar kihuny, mert rájövök, hogy nincs tétje, és igazából tök szívesen megyek haza.  Ekkor felkerekedünk a gyerekekkel, és lelépünk. A szállásig tartó séta a mi legtitkosabb győztes mámorunk és szabadságunk, ebben az éjszakai fényben kortalanok vagyunk, mint az angyalok, és piszkosak, mint a bakonyi betyárok.