Szanálás melegben, hidegvérrel

Szerző: Lotte

Jelentem, az évek óta esedékes Nagy Családi Újrarendeződés (értsd: házon belüli többlépcsős költözködés) megkezdődött. Az induló lökést az adta, hogy vendégségben voltunk egy magazinba illő, gyönyörű, még újszagú otthonban. Mindenütt falba süllyesztett szekrények, a szekrényekben átlátható rend, sehol a lakásban feleslegesen felhalmozódott tárgytömeg. Átgondoltság és harmónia. 

Aztán hazamentünk és körbenéztünk. Hetedik éve élünk családi házunkban, ahol minden újabb gyerekszületéssel nemcsak a falakon megjelenő barlangrajz-szerű képződmények gazdagodtak úgy 50 és 120 cm közötti magasságban, hanem a család gyarapodásával minden alkalommal belső költözködés is járt. Mostanra odáig jutottunk e különös forgásban, hogy a három gyerek aludt a mi hálószobánkban; mi a gardróbnak indult kis lyukban; több gyerekszobának alkalmas helység pedig lakó nélkül, suvasztóként várta a szebb időket az emeleten. 

Persze, nem racionális okok mentén keveredtünk ide vagy oda, hanem különböző félelmek, szorongások, testvéri viszonylatok szabták a költözködések - külső szemmel talán nem egészen értelmezhető - útját. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy - kényelmes, nagy ház ide vagy oda - az alkalmi hitvesi ágytól már csak résnyire nyitott szekrényajtón keresztül tudtam megközelíteni reggelente ruháimat (a bal felkaromon örökké kék foltokat szerezve a manővertől); a gyerekek ruhatára részint a nappali egyik szekrényébe került; Ő pedig három szobából szedegette össze munkába menet a cuccait. 

Eközben az emeleten létrejött egy játéksuvasztó szoba, ahol színes ikeás vödrökben halmozódtak a babavégtagok, kereküket vesztett autók és különböző játékszettek megmaradt, értelmetlen, de azért ki nem dobott darabjai, egy másik szoba pedig csak a már kinőtt vagy még nagy gyerekruhák tárházául szolgált.

Körülnéztünk, nagy levegőt vettünk, szétszórtuk a gyerekeket a nagyszülőknél és nekiláttunk az elemekkel való gigászi csatának...

Hármas szobacsere, költözködés az emeletre (persze minden gyerekágyat atomjaira kellett szerelni, hogy felférjenek a lépcsőn), és SZANÁLÁS. Méghozzá kegyetlenül, előre megfontoltan és hidegvérrel. Alapszabály: csak nem elérzékenyülni minden rég nem látott játéknál, minden cuki kis ruhácskánál! Elő a 120 literes fekete zsákokkal, és hadd szóljon! Külön a gyűjtőbe szánt ruhák, külön a még használható játékok és kukába az értelmetlen  műanyag dirib-darabokkal!

Harmadik napja tart az új (korántsem a családi együttműködésre alapozó) rendszer kialakítása, azóta kétszer fordultunk teli zsákokkal a Tesco melletti ruhagyűjtő konténernél, és megtöltöttünk egy kukát műanyag szeméttel. Ha valamelyikünk a gyerekekkel folytatott egy-egy telefonbeszélgetés után néhány pillanatra elbizonytalanodott, a másik erőt adott a folytatáshoz. Rettegve vártuk a tegnap estét, mikor hazaérkeztek kihelyezett csapataink. Vajon kinek fog feltűnni aljas szanálásunk? (Én a vizsgálóbíró-típusú középsőnkre gyanakodtam). De láss csodát, örömteli, békés este volt! Az olimpiai érmeink mellett a gyerekek lelkesedése is bearanyozta.
Nagy öröm volt, ami csak akkor fagyott le kissé a szánkról, mikor kipakoláskor kiderült, hogy a mi drágáink egy szatyornyi, nagyszülőktől kicsikart, innen-onnan szerzett új műanyag vacakkal tértek haza... (A mérkőzés állása 1:1, folyt. köv.)