Úgy érzem, már évezredek óta nyaralós üzemmódban működünk, s ebből még a péntek éjszakai kórházi fellépésünk sem tudott kizökkenteni. Sőt, állíthatom, az aktív pihenés újfajta arcával ismerkedtem meg.
Az esti kocsmázásból igyekeztünk kölcsönlakásunk felé, amikor Farkas-Ojónk olyan szerencsétlenül taknyolt el a kismotorjával, hogy az álla felrepedt. Miután a spriccelő vért a még szárazon maradt ruhadarabjainkkal sikerült többé-kevésbé csillapítani (nem lehet igaz, hogy senkinél sincs egy rohadt pézsé!), szomorúan állapítottam meg, hogy ez nem a megszokott ragtapaszos házi buherával elintézhető kaland. Így hát - mivel úgyis útba esett - bekocogtunk a kaposvári kórház traumatológiai ambulanciájára. Az ügyeleten nagy volt a forgalom, a nyomorultak jellemzően fél lábon ugráltak, ez csak fokozta a szemmel láthatóan vidám hangulatot.
Hirtelen úgy éreztem, hogy Momo városkájába tévedtünk véletlenségből, még a szürke urak érkezése előtt: betegek és dolgozók ráérősen beszélgettek, nevetgéltek, a műszak mégis robogott. Farkas-Ojó már nem ordított és nem is vérzett nagyon, én megnyugodtam, ha örökre sebhelyes arcú marad a lánykánk, legfeljebb majd szépen öltöztetjük. Így hát én is gyorsan felvettem a ritmust, és a legjobb formámat hoztam (attól eltekintve, hogy úgy néztem ki/szaglottam, mint aki egy kocsmai verekedésből érkezett). Először egy mentőstiszt előzékenységétől hatódtam meg (Segíthetek valamiben, melyik osztályt keresik?), aztán a becsekkolásnál az adminisztrátor nő vidámságától (Adok egy karszalagot a babának, sajnos a jacuzzi ma nem működik), a betegek is kitettek magukért (Ülj le a gyerekekkel, basszus, ez rémes, esküszöm, hazamegyek és kidobom az összes műanyag motort). Már meg sem lepődtem, hogy a fiatal sebészorvosnő is angyalian viselkedett: sajnálkozott, gügyögött, cuppogott, cirógatott (mármint a vérben ázó kis sebesültünket). Eszébe se jutott firtatni, mi a fenét keresünk két kisgyerekkel a kisvárosi éjszakában, azt viszont képtelen volt megérteni, hogy mi visz rá két értelmes felnőtt embert arra, hogy Kaposváron nyaraljon (igen, kérem, nem elírás, értelmes emberekként kezelt minket zombigyanús fellépésünk ellenére is). Nem törődve az éjszakai csúcsforgalommal, negyed órán keresztül próbálta meggyőzni Farkas-Ojót, hogy nyissa ki a száját. Ő persze nem nyitotta, mert édesdeden aludt (ilyenkor mindig eszembe jut az a film, amiben az elgázolt kisfiú azért hal meg a baleset után, mert az anyukája hagyja őt elaludni, egyébként kutyabaja se lett volna). Végül én vesztettem el a türelmemet, és felvetettem, hogy a szép szó helyett célravezetőbb lenne szétfeszíteni a száját. A széplelkű traumatológus úgy nézett rám, mint egy kretén vadállatra (Azért az egy elég durva megoldás lenne!). Aztán megkérdezte tőlem - elvégre én vagyok a gyerek anyja - varrja, vagy ragassza a sebet. Zavarba jöttem, mert nagyjából ez volt az első eset, amikor egy orvos nem megmondta, mit fog tenni, punktum (ha egyáltalán megmondta), hanem a kellő felvilágosítás után a véleményemre volt kíváncsi (a ragasztást választottam, nyugi). Az akció befejeztével az asszisztensnő hívott nekünk egy taxit, a kórház előtt várakozva a cigarettázó fehérköpenyesek hada pedig olyan együttérzéssel vett körbe minket, mintha életükben most látnának először összeragasztott állú kisgyereket. (Erről jut eszembe, találkoztatok már olyan tüdőgyógyásszal, aki nem dohányzik?)
El sem tudom képzelni, miért viselkedtek ezek az emberek ilyen abnormálisan normális módon. Talán a vidéki levegő tette, vagy a telihold, esetleg a szép új leárazott pánt nélküli pólóm? Bármi is lehet az oka, én köszönöm nekik, hogy nem rontották el a nyaralásunkat: nem éreztem magam egy kis hülyének, aki előre megfontoltan fütyült a gyerekére vigyázni, csak azért, hogy a kórházi személyzet éjszakáját háborgassa. Nem ültettek fel a futószalagra, hanem emberszámba vettek, partnerként kezeltek. Azért voltak ott, hogy az én gondomat megoldják.
Úgy tűnik, nem minden pénz kérdése. És tőlem dögledezhet az egészségügy egészen addig, amíg megtalálom az aktuális ügyeletnyi csapatomat, aki embersége és szaktudása legjavát nyújtja az én lepukkant családomnak.
Azt még nem tudom, ma miként oldjuk meg a strandon, hogy Farkas-Ojó orcáját ne érje víz. Remélhetőleg akad ott egy humánus és kompetens úszómester, aki előáll egy, vagy több jó ötlettel. Talán csak nem kell a gyerekem fejére nylon zacskót húzni!
Hirtelen úgy éreztem, hogy Momo városkájába tévedtünk véletlenségből, még a szürke urak érkezése előtt: betegek és dolgozók ráérősen beszélgettek, nevetgéltek, a műszak mégis robogott. Farkas-Ojó már nem ordított és nem is vérzett nagyon, én megnyugodtam, ha örökre sebhelyes arcú marad a lánykánk, legfeljebb majd szépen öltöztetjük. Így hát én is gyorsan felvettem a ritmust, és a legjobb formámat hoztam (attól eltekintve, hogy úgy néztem ki/szaglottam, mint aki egy kocsmai verekedésből érkezett). Először egy mentőstiszt előzékenységétől hatódtam meg (Segíthetek valamiben, melyik osztályt keresik?), aztán a becsekkolásnál az adminisztrátor nő vidámságától (Adok egy karszalagot a babának, sajnos a jacuzzi ma nem működik), a betegek is kitettek magukért (Ülj le a gyerekekkel, basszus, ez rémes, esküszöm, hazamegyek és kidobom az összes műanyag motort). Már meg sem lepődtem, hogy a fiatal sebészorvosnő is angyalian viselkedett: sajnálkozott, gügyögött, cuppogott, cirógatott (mármint a vérben ázó kis sebesültünket). Eszébe se jutott firtatni, mi a fenét keresünk két kisgyerekkel a kisvárosi éjszakában, azt viszont képtelen volt megérteni, hogy mi visz rá két értelmes felnőtt embert arra, hogy Kaposváron nyaraljon (igen, kérem, nem elírás, értelmes emberekként kezelt minket zombigyanús fellépésünk ellenére is). Nem törődve az éjszakai csúcsforgalommal, negyed órán keresztül próbálta meggyőzni Farkas-Ojót, hogy nyissa ki a száját. Ő persze nem nyitotta, mert édesdeden aludt (ilyenkor mindig eszembe jut az a film, amiben az elgázolt kisfiú azért hal meg a baleset után, mert az anyukája hagyja őt elaludni, egyébként kutyabaja se lett volna). Végül én vesztettem el a türelmemet, és felvetettem, hogy a szép szó helyett célravezetőbb lenne szétfeszíteni a száját. A széplelkű traumatológus úgy nézett rám, mint egy kretén vadállatra (Azért az egy elég durva megoldás lenne!). Aztán megkérdezte tőlem - elvégre én vagyok a gyerek anyja - varrja, vagy ragassza a sebet. Zavarba jöttem, mert nagyjából ez volt az első eset, amikor egy orvos nem megmondta, mit fog tenni, punktum (ha egyáltalán megmondta), hanem a kellő felvilágosítás után a véleményemre volt kíváncsi (a ragasztást választottam, nyugi). Az akció befejeztével az asszisztensnő hívott nekünk egy taxit, a kórház előtt várakozva a cigarettázó fehérköpenyesek hada pedig olyan együttérzéssel vett körbe minket, mintha életükben most látnának először összeragasztott állú kisgyereket. (Erről jut eszembe, találkoztatok már olyan tüdőgyógyásszal, aki nem dohányzik?)
El sem tudom képzelni, miért viselkedtek ezek az emberek ilyen abnormálisan normális módon. Talán a vidéki levegő tette, vagy a telihold, esetleg a szép új leárazott pánt nélküli pólóm? Bármi is lehet az oka, én köszönöm nekik, hogy nem rontották el a nyaralásunkat: nem éreztem magam egy kis hülyének, aki előre megfontoltan fütyült a gyerekére vigyázni, csak azért, hogy a kórházi személyzet éjszakáját háborgassa. Nem ültettek fel a futószalagra, hanem emberszámba vettek, partnerként kezeltek. Azért voltak ott, hogy az én gondomat megoldják.
Úgy tűnik, nem minden pénz kérdése. És tőlem dögledezhet az egészségügy egészen addig, amíg megtalálom az aktuális ügyeletnyi csapatomat, aki embersége és szaktudása legjavát nyújtja az én lepukkant családomnak.
Azt még nem tudom, ma miként oldjuk meg a strandon, hogy Farkas-Ojó orcáját ne érje víz. Remélhetőleg akad ott egy humánus és kompetens úszómester, aki előáll egy, vagy több jó ötlettel. Talán csak nem kell a gyerekem fejére nylon zacskót húzni!
Hogy bírta szegény a mai strandolást? És te? :)
VálaszTörlésHallottam emberekről, akik önként és dalolva járnak az élményfürdőkbe, és azon szomorkodnak, hogy nem elég nehéz a testsúlyuk ahhoz, hogy elég gyorsan csússzanak, egyszer majd szeretnék hosszasan értekezni egy ilyen emberrel, pusztán az emberi psziché iránti tudományos érdeklődésből, el nem tudom képzelni, hogy milyen gyermekkori traumák okozhatnak ilyen súlyos lelki torzulást.:)
VálaszTörlésÉn egész nap a gyerekcsúzdák alján álltam és Ojót kapdostam el Nem lett vizes az álla, egyszerűen király voltam (bár tény, hogy nyolc órán keresztül egy percre sem ültem le, és estére már csak hisztérikus fejhangon visítoztam). Itthon viszont a fürdőkádba egy perc alatt leáztatta az egész kötést, most aggódhatok, hogy egy nagy lyuk lesz az állán örökre.
:D :D :D
VálaszTörlésSzegények biztosan nem vízicsúszdázhattak gyerekkorukban.