Kedves búcsú Londontól

Szerző: FiloSzofi

James Collins

Sokat beszélgettünk az olimpiáról, a blogon is, itthon is, lezárásként tehát készítettem egy kis összeállítást mások gondolataiból és munkáiból, amelyek valahogy rezonálnak az itt folyó diskurzusra.

Szerencsére volt részem közös szurkolásban élőben is, Kapolcson egy pajtát rendeztek be erre a célra; de az is jó, amikor a neten látod, ahogy ugyanaz az élmény visszhangzik másoktól ezerféleképp. Ez is egyfajta közösségi élmény.

Következzék tehát egy kis szemle, teljesen szubejktív alapon:

Emlékeztek még Kósz Zoltánra az eggyel korábbi nagy vízilabda válogatottból? Panyizsuzsinál olvashattok interjút az exkapussal, egyszersmind megnézhetitek rajta a panyizsuzsi olimpIKON kollekció férfi darabját. Az interjúban arról is szó van, hol a helye az olimpiai bajnoki címnek egy ember életében:

"- Mi a véleményed a mostani a 2012-es londoni olimpiáról és a vízilabdásokról?

Még mindig mi vagyunk a világ legjobb csapata, ez nem kérdés. Kérdés az, hogy ez kiderül-e. Nagyon sok gólt lőttünk, de a kapott gól is sok!  Mikor az olimpiai csapat tagja voltam egy csapattársam azt mondta az egyik meccs előtt, történjen bármi, ez csak egy mérföldkő az életünkben és tovább kell lépni. Ne az legyen a sírunkra írva, hogy olimpiai bajnok, hiszen az olimpiai bajnoki cím csak egy dolog az életben."

Férc Jutka sosem negédes, de mindig pozitív. Naná, hogy lelkesedett az olimpiáért is, és naná, hogy  gombolt is valamit ezzel a lendülettel. Régóta olvasom a blogját, leginkább a kisugárzása miatt. Pár év alatt kísérletező színrelépőből profi kísérletező lett, láthatóan sok munkával, de mindig lazán. Valamit nagyon tud, ami nem csak ékszerrajongóknak inspiráló.

Az idézett bejegyzésében is ott az önfeledt lelkesedés, és a saját munkához gyűjtött muníció.

"Most aktuálisan a sportolóktól tanultam, hogy a sok-sok energia, befektetett munka megéri, sikerre viheti az embert, mindenféleképpen érdemes. Mert egy megcsípett x. hely is lehet az adott sportoló legjobbja, élete nagy eredménye, ami semmitől sem kevesebb, hogy nem ragyog és nincs címlapokon. Kitartásból, újrakezdésből is szép példákat láttunk és ez az egész engem arra tanított meg, hogy nincs lehetetlen. Sokat kell tenni, sokat kell nélkülözni, van, hogy mindent egy lapra kell tenni, de ha az embernek van egy kitűzött célja, akkor ez a minimum. Már csak maga miatt is. Mert bármilyen a kimenetel, ő elmondhatja, hogy mindent megtett, ami akkor tőle tellett. Ennél többet úgysem tehetünk."
Ezt a szurkolás ihlette piros-fehér-zöld karkötőt a wampon lehetett beszerezni, de lehet kincset keresni online boltban is.

Az úszás az a sport, amit óriási lelkesedést, egyszersmind értetlenséget szokott kiváltani a laikus drukkerből. Hajnalban kelés, monotonitás és magány jut rögtön eszünkbe róla. Mindezt azért, hogy néhány századmásodperccel előbb érj a falhoz a legfontosabb versenyeken. Részemről is csodálat és értetlenség.
Pedig valakinek valamikor éppen ez a legjobb. Döbbentem néztem a tizenhárom éves Risztov Éváról készült filmet, ami arról árulkodik, hogy egy ilyen pillanatfaló sportot űző gyerek, és a körülötte levők is egységben nézik az életet, nem a következő versenyig, és nem csak az olimpiai álomig.

Bán Sándor, Risztov Éva  nevelőedzője:
"Az ember élete nem zárul le azzal, hogy elér valamilyen eredményt fiatal korában, utána még nagyon sok idő van hátra, és azt kell boldog emberként megélni. Én akkor lennék elégedett, ha Évát fölnőtt korában, majd évek múlva boldog embernek látnám. Az, hogy olimpiai bajnok lesz, vagy nem, az számára - meg számomra - most egy nagyon fontos dolog, vagy egyáltalán, hogy olimpikoin lesz, de sokkal fontosabb, hogy aztán boldog ember legyen."
Risztov Éva: "Amikor valaki csinál egy sportot, addig gyerek marad, és utána, mikor abbahagyja, szerintem akkor lesz felnőtt."

A Kifli és levendula blog szerzője teljesen leterített, ahogy a Szöuli olimpiáról írt. Nekem is az volt a Nagy Olimpiaélmény, és regényt ugyan nem írtam róla, de akár írhattam volna, pont ilyen lelkületű kislány voltam akkoriban. És egy rövid ideig az én szobámon is kint voltak az akkori aranyérmesek, és valószínűleg életem végéig emlékezni fogok rájuk.
Persze, ez amúgy is egy kreatív blog, mégis megkapó, ahogy dokumentálva lett a kényszer, hogy a lelkesedés és az öröm valahogy kiáradjon, és valami újnak legyen szülője. Ez az ember egyik legszebb tulajdonsága.:

"Az első olimpia, amire már zsenge korom ellenére is úgy igazán aktívan figyeltem, a '88-as volt, Szöulban - Egerszegi Krisztinával, Darnyi Tamással és a többiekkel (még mindig el tudnám mondani az összes aranyérem-tulajdonost...). Teljesen beszippantott az öt karika, elbűvölten meredtem a képernyőre a megnyitótól egészen a záróünnepségig, majd a tévé kikapcsolása után kockás füzetbe írtam őrülten lelkes tempóval egy regényt egy fiatal, 17 éves amerikai úszólányról, aki 6 aranyérmet nyer egy olimpián...(...)

És mivel ugye ne azt kérdezd, mit tehet érted az olimpia, hanem azt, mit tehetsz te az olimpiáért, valamivel én is jelét akartam adni itthon annak, hogy nem akármilyen napokat élünk - az ihletet pedig a mostani Otthon magazinban és a Praktikában közreadott angolzászló-mintás használati tárgyak adták, úgyhogy gyorsan a tettek mezejére léptem."

Hogyan készült a tálca, a posztban részletesen követhetitek!

 
Végül egy Londonban élő énekesnő, Kim Wilde szavai:
 “Láttam, hogy ti is nyertetek pár aranyat. Folyamatosan néztem az olimpiát és nagyon élveztem. Az olimpiai ötkarikát is kiraktam a kertemben virágokból. Megindító látni a rengeteg érzelmet az olimpikonokon, a családtagjaikon és a rajongókon, mikor valamelyik sportoló nyer. Az elkötelezettségük inspirál és erőt ad. Nem csak Angliának drukkoltam – minden ország sportolójának ugyanúgy tudtam örülni, mert öröm látni, hogy valaki miket képes elérni a sok befektetett munka után. Egész Anglia és London is büszke lehet erre az olimpiára”


Én nem alkottam semmit, éppen hogy elevickéltem a terhességi hányinger hullámain. Az utolsó szó jogán azért megemlékeznék két dologról. Mindkettő csapathoz köthető, és mindkettő valami esszenciálisat jelenített meg nekem, olyan igazi életlecke szerűséget.
Ha a férfi vízilabdázókról volt szó, akivel csak találkoztam, mind ugyanazt mondta: hogy nem lehet kibújni a természet törvényei alól: nem lehet mindig nyerni. Az is óriási, és félelmetes, hogy háromszor egymás után megtörtént. Olyan arccal mondták ezt, mintha a pólósok legalábbis kétszer visszaküldték volna már a napot az égre, mint a Két bors ökröcske. A csodának is van határa.   Azt olvastam le az arcokról, hogy ha mégegyszer megteszik, az már istenkísértés, és biztonságérzetüknek jobban megfelel, ha rendesen bealkonyul, ahogy normális.
Értettem, és érzékeltem én is ezt a törvényt, de azért szurkoltam,amíg lehet. És azt gondoltam, olyan ez, mint a gyereked első szerelmi csalódását végignézni (gondolom), hiába tudod, hogy ez törvényszerű, hogy mindenkivel meg kell történjen, mégis szívesen elvennéd tőle a keserű poharat, és fáj a tehetetlenség. Egész hátborzongató volt tévében nézni, hogyan küzdik át magukat a vereségen. Kibickedés is, de azért úgy érzed, az is fontos, hogy így is szeresd őket, bármilyen elvont is ez a szeretet.

Kicsit inverze ennek a kézisek története. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én annyira megszerettem őket, hogy igazán mindegy volt már a végén, hogy milyen helyezés sül ki belőle, abszolút az ő kedvükért akartam az érmet, hogy nekik kézzelfoghatóbb legyen a siker.
Annak ellenére éreztem így, hogy nyilván ebben a szeretetben sincs semmi személyes. Viszont mégis ilyesféle érzést vált ki, hogy a szemed előtt épül fel egy csapat, és lép túl önmagán. A meccseken ellesheted az élet szerveződését, ahogy felépül egy sejt, a sok kis bigyót összeköti a plazma, és lesznek egy egység. Ez is egy tanulságos kibicelés.