Szerző: Lotte
Olvasva Fakirma szombati remek posztját és a harmadik trimeszteri kínlódások
elől a kortárs bestseller irodalomba menekülve egy kontúros problémakör
rajzolódik ki, melynek részletei - változó intenzitással - bennem is élnek:
tömegesen nem tudunk mit kezdeni az idő múlásával, aktuális korunk börtönében
vergődünk, s ez regénybeli konfliktusokhoz, rosszabb esetben
valós frusztrációkhoz vagy ballépésekhez vezet. (Vicces, de még a politika is reflektálni kényszerül: friss hír, hogy a diákhitel hamarosan negyvenéves korig is igényelhető.)
Fiatalon szeretnénk nagy szerelmet és saját családot; aztán harmincon túl nem akarunk "csak" anyukák lenni; negyvenévesen nyomaszt a barátságok lazulása és az egyre nyilvánvalóbban be nem teljesült álmaink a hivatásunkban; ötven felett sem szeretnénk lemondani (még vonzó!) nőiségünkről; hatvanévesen lázadunk a nyugdíjazás, a mellőzés és a nagymama-szerep kizárólagossága miatt; és igen, hetven-, nyolcvanévesen is szeretnénk lehetőleg teljes életet élni.
Minden korosztálynak baja van aktuális testi vagy állapotbeli jellemzőivel: tulajdonképp már a gyerekeket is gúzsba köti, hogy nem tehetnek meg bármit, mert még nem érik föl kézzel vagy ésszel. A kamaszok felnőttek, a felnőttek gondtalan fiatalok szeretnének lenni. Hiába énekelte teli torokból a Bojtorján, hogy "minden korban van valami, aki akkor és ott jó, és éppen attól válik széppé, hogy vissza nem hozható...". Úgy tűnik, minden kornak megvan a maga korlátoltsága is, ami kimondott vagy szőnyeg alá söpört hiányérzetet kelt az itt és most-tal kapcsolatban.
Lássuk be, valójában mindig elégedetlenek vagyunk. Kortalan lelkünk nem akarja elfogadni az idő vas fogai közt őrlődő és a körülmények között szoroskodó töredékes létezésünket. Hol vannak már az öregasszonyszerepbe bújt ötvenesek, akik sötét fejkendőjükkel a közösségben uralkodó szigorú normarendszernek engedelmeskedve fogták, és egyszerűen lezárták életük egyes nagy vérköreit!
El sem tudnánk ma már mindezt képzelni, és nem hinném, hogy sokan kívánnák vissza ezt a világot. De másképp, teljesebben élni sem egyszerű feladvány! Néha sikerül kibújni a korunkból: egy jó beszélgetés, egy elismerő tekintet, aminek mi vagyunk a célpontjában, egy meghitt pillanat valami rég nem látott baráttal muníciót jelenthetnek elégedetlen formánknak. De azért igazi megoldást az jelent, ha abban érezzük a lehető legjobban magunkat, ami van, és amit hamarosan vissza fogunk sírni. Egy hatéves ölelő kezecskéjét arcunkon érezve, egy kiskamasz okos riposztjain álmélkodva, a férjünk sete-suta bókjának örülve, ki-ki a maga könyvének aktuális állása szerint.
Néhány napja egy távoli ismerőst temettek. Negyvenkilenc évesen, öt gyerkőc apukájaként ütközött frontálisan. A többi néma csend.
Nem tudhatjuk, mennyi időnk van, ezért ha bölcsek lennénk - ahogy nem vagyunk – hálatelt szívvel élveznénk annak a valóságnak minden ízét, illatát, ami épp most a mienk. Nincs recept, magam sem így élek, hisz korunktól függetlenül bizony korlátoltak vagyunk mind.
És ha már megidéztük a Bojtorjánt, hallgassátok ti is a dalt:
 |
| Korunk fogságában |
Fiatalon szeretnénk nagy szerelmet és saját családot; aztán harmincon túl nem akarunk "csak" anyukák lenni; negyvenévesen nyomaszt a barátságok lazulása és az egyre nyilvánvalóbban be nem teljesült álmaink a hivatásunkban; ötven felett sem szeretnénk lemondani (még vonzó!) nőiségünkről; hatvanévesen lázadunk a nyugdíjazás, a mellőzés és a nagymama-szerep kizárólagossága miatt; és igen, hetven-, nyolcvanévesen is szeretnénk lehetőleg teljes életet élni.
Minden korosztálynak baja van aktuális testi vagy állapotbeli jellemzőivel: tulajdonképp már a gyerekeket is gúzsba köti, hogy nem tehetnek meg bármit, mert még nem érik föl kézzel vagy ésszel. A kamaszok felnőttek, a felnőttek gondtalan fiatalok szeretnének lenni. Hiába énekelte teli torokból a Bojtorján, hogy "minden korban van valami, aki akkor és ott jó, és éppen attól válik széppé, hogy vissza nem hozható...". Úgy tűnik, minden kornak megvan a maga korlátoltsága is, ami kimondott vagy szőnyeg alá söpört hiányérzetet kelt az itt és most-tal kapcsolatban.
Lássuk be, valójában mindig elégedetlenek vagyunk. Kortalan lelkünk nem akarja elfogadni az idő vas fogai közt őrlődő és a körülmények között szoroskodó töredékes létezésünket. Hol vannak már az öregasszonyszerepbe bújt ötvenesek, akik sötét fejkendőjükkel a közösségben uralkodó szigorú normarendszernek engedelmeskedve fogták, és egyszerűen lezárták életük egyes nagy vérköreit!
El sem tudnánk ma már mindezt képzelni, és nem hinném, hogy sokan kívánnák vissza ezt a világot. De másképp, teljesebben élni sem egyszerű feladvány! Néha sikerül kibújni a korunkból: egy jó beszélgetés, egy elismerő tekintet, aminek mi vagyunk a célpontjában, egy meghitt pillanat valami rég nem látott baráttal muníciót jelenthetnek elégedetlen formánknak. De azért igazi megoldást az jelent, ha abban érezzük a lehető legjobban magunkat, ami van, és amit hamarosan vissza fogunk sírni. Egy hatéves ölelő kezecskéjét arcunkon érezve, egy kiskamasz okos riposztjain álmélkodva, a férjünk sete-suta bókjának örülve, ki-ki a maga könyvének aktuális állása szerint.
Néhány napja egy távoli ismerőst temettek. Negyvenkilenc évesen, öt gyerkőc apukájaként ütközött frontálisan. A többi néma csend.
Nem tudhatjuk, mennyi időnk van, ezért ha bölcsek lennénk - ahogy nem vagyunk – hálatelt szívvel élveznénk annak a valóságnak minden ízét, illatát, ami épp most a mienk. Nincs recept, magam sem így élek, hisz korunktól függetlenül bizony korlátoltak vagyunk mind.
És ha már megidéztük a Bojtorjánt, hallgassátok ti is a dalt:
Szívemből szóltál Lotte, mindjárt bőgök. Pedig még terhes sem vagyok:)
VálaszTörlés