Kiscsikó a taposómalomban

Szerző: FiloSzofi

Unatkozik? - Vásároljon mosómedvét!*

Eddig minden jó volt, Bú szereti az iskolát. Hatalmas kő gördült volna le a szívemről, ha nem zúzódott volna elég hamar amúgy is apró kavicsokká.
De pár napja beütött a krach, noha baj, az még mindig nincs. Csak unalom.

Felrémlenek azok a gyenge kísérleteim, amikor alternatív iskolákat kerestem. Nem azért, mert az én gyerekem olyan különleges, vagy nem lennénk hajlandók beilleszkedésre nevelni, nem, nem azért. Csak azért, hogy a nyitottsága, öröme és érdeklődése ne változzon tompasággá. Hogy ha már hosszú évekre bekerül egy rendszerbe, akkor az ne álljon az örömteli, boldog élet útjába. Persze, a szenvedést, a harcot nem lehet, és nem is kell megúszni. Még az unalom adta frusztráció is szükséges, és építő lehet. Ha nem törik bele az ember. Alternatív iskola végül nem lett, mert elérhetetlen messzeségben vannak tőlünk.

Persze, az is lehet - és néha ezt gondolom -, Bú hároméves korában megkezdődött a permanens kamaszkora. Nem csak az iskolát unja, az új lakást is. Szerinte pont olyan, mint minden más most divatos lakás, és egyáltalán nem illik hozzánk, mert mi nem vagyunk olyanok, mint mások. Becsszó, nem tőlem származnak ezek a szövegek. Az általa sokat kárhoztatott amerikai jellegű konyhát is kifejezetten szeretem.
Na de az iskola, azzal mi a baj? Bú szerint például az, hogy nem engedik, hogy rájöjjön a megoldásokra, mit hogy kell, hanem megmondják, mit kell csinálni. Azt még nem látom, hogy pontosan miben, és mekkora önállóságot igényelne. Olvasni direkt nem tanítottuk itthon, hogy legyen az az iskola nagy élménye, és ne unatkozzon.

A másik fő baját, mikor meghallottam, könny szökött a szemembe. Az nem lehet, hogy valaki ennyire hasonlítson rám! Néhány rinyájában, és különösen azok megfogalmazásában egy az egyben másol engem.
Az a panasza, hogy az iskola ugyan jó, de rettentően kiszámítható. És nem csak az iskola, hanem mellette az egész új életünk. A reggelekkel, a délutáni leckével, az egész menetrendszerűséggel. Ha ismerné azt a szót, hogy klausztrofóbia, bizonyára használná. Láttam rajta, hogy legszívesebben kirúgná a szürke szoba oldalát, és futna ki a szabadba! Hogy majdnem minden jó, csak az a baj, hogy az a jó épp olyan, mint a tegnapi meg a tegnapelőtti, ami hagyján, de a holnapi is ugyanolyan lesz, mert a sorrend mindig ugyanaz. A reakció, érzések ugyanazok. Mert minden eseménynek medre van, és az esték, a drága, végtelen esték is külvárosi vonatúttá váltak. Két megálló közt el sem engeded a poggyászodat, mert nem érdemes. Ha belefeledkezel az ablakon kibámulásba, elmulasztod a leszállást.
Azt találta ki, hogy megkért, ne szóljak, ha valami külön program, vagy egyéb érdekesség várható, legyen meglepetés.

Amúgy nem vagyok híve a gyerekek folytonos szórakoztatásának. Nem jó az, ha valakit mindig stimulálni kell, vagy csak szervezetten tudja jól eltölteni az idejét, ezért a megoldást, vagy feloldást sem ebben látom. Azt hiszem, inkább kitalálom az időmágus szakmát, vagy jobb híján idő-illuzionista leszek. Hogy mint az álomban, töltse ki minden a saját idejét, az óramutató meg menjen csak a saját rendje szerint, és e kettő - egymást nem zavarva - szépen legyen meg egymás mellett.
Azt hiszem, a kötő- és töltelékszavak, valamint az egyszavas mondatok használatán igen sok múlik.

Házi pszichológusunkat, Fakirmát is kérdezem, mennyi taposómalom kell a személyiségfejlődéshez, és mennyi az, ami már káros?
És szerintetek?

*(grafika: Charlie Harper, és Marguariteclark blogján találtam rá)