Egy új élet kezdete

Szerző: Lotte    

Biztos, hogy vannak nálunk tudatosabban gondolkozó családok, a mi gyerkőceink egyike sem született "tervezőasztalon". Hármójuk után azonban érezhetően megtorpantunk. Korunk előrehaladta, a meglévő csemeték által diktált őrült tempó, a munkába való visszaszállás, egyáltalán, a józan ész mind amellett szólt, hogy legyen elég: ne engedjünk a babaillat csábításának.
Hisz így is tökéletlen az életünk, csak futunk önmagunk után, állandó adósságot cipelünk a gyerekek, egymás és a hivatásunk irányában is. De a szív nyughatatlan, az ösztönök nem hajolnak meg a ráció előtt. Szerencsére.
Mert valljuk be, van olyan pillanat, amikor éppen alkalmas minden egy várandósság vállalásához? Mikor nem tesz keresztbe egy aktuális létállapot: nyomasztó munkahelyi feladat, váratlan utazás, lakásfelújítás, pénzszűke, betegség vagy bármi?
Valószínűleg sosem lenne optimális időpont igent mondani egy új életre. Ezért is örülök annyira, hogy a nyaralás kizökkentett bennünket a napi mókuskerékből, oldódott az óvatoskodás, nem figyeltük úgy a naptárt, s életünk abroncsait. Ennek, és a Jóisten nyilvánvaló döntésének köszönhetően (ami talán egy profánnak tűnő, kellemesen borozgatós este formájában realizálódott) a régóta gyötrő kétség jól látható kettős tesztcsíkká lett. (Az isteni beavatkozást ma, a reformáció emléknapján mondhatjuk akár predestinációnak is...)

Nem tudom, más mit él át olyankor, mikor szembesül egy pozitív terhesteszttel. Nekem a legelső érzésem mind a négy alkalommal a büszkeség és az öröm volt. Akkor is, mikor a teljes bizonytalanságban, házasság előtt, néhány hónapos ismeretség után ért bennünket a hír; akkor is, mikor féléves volt első fiacskánk és a szoptatást alig abbahagyva szembesültünk az újabb kopogtató jövevénnyel. De ugyanezt éreztem a végre nyaralni is eljutó, épp hogy csak megállapodott négyfős családunk bővülésekor. És most is, mikor már nagyobbacska, s szüleiknek is nagyobbacska szabadságot adó korba léptek (volna) gyerkőceink. Az első érzés az öröm, a hála, a büszkeség - mindaz, ami ráción túli, ami nem földhözragadt.
Utána aztán jönnek az ész kérdései, mindig más formában: hogyan mondjuk el az unokázásba bele-belefáradó szüleinknek; mit szól majd a világ; hogyan bírjuk lestrapálva, megint kialvatlanul; hol lesz az új gyereknek helye a házban; nem vagyunk-e már túl öregek ehhez és így tovább, és így tovább... Emberi, kétkedő, aggodalmas problémafelvetések. Jogosak is egyenként, de ha csak e szempontok léteznének, vajon mi magunk megszülettünk volna? Kétlem.
Így aztán - hála a Gondviselésnek -, végre nem kell tovább gyötrődni a legyen-e negyedik gyerekünk kérdésen. Ő ugyanis 13  hete csöndben, észrevétlen betoppant az életünkbe, s most már látható jegyekkel (növekvő haskörfogattal) van jelen családunk mindennapjaiban. A gyerekek is várják, ki is trombitálták iskolában, óvodában, úton-útfélen kistestvérük érkezésének hírét.
Bennünk pedig szépen elsimult minden korábban göröngyösnek tűnő lelki gát, s maradt az öröm és beteljesedés érzése. Egy szó, mint száz, egy alig maroknyi kis ember családunk láthatatlan, de valóságos tagja lett.