Anyanapló - Kórházi senkiföldje

Szerző: FiloSzofi

Az elmúlt négy hónap alatt több is történt, mint hogy Kistesóval  mindketten felszedtünk négy kilót.  Igaz, az ő súlygyarapodását jelentős érdeklődés és ováció kíséri, szemben az enyémmel. De ne szaladjunk ennyire előre. Elhatároztam, hogy háromgyerekes anyaságomnak ha nem is minden mozzanatát, de lényegi krónikáját megörökítem, így hát kezdjük az elején. (A szüléstörténetet már ittolvashattátok.)

A szülés után, ahogy megérkeztünk a szobánkba, majd kibújtam a bőrömből. Semmi kedvem nem volt egyedül maradni, pláne azok után, hogy soha olyan kellemesnek, vidámnak és erőteljesnek nem éltem meg a női szolidaritást, mint a Kistesóra várakozás időszakában. Ne hagyjatok itt! – üvöltöttem volna, de ennyire nem éreztem magam szabadnak, inkább elkezdtem telefonálni, a szobára pedig leszállt az az összetéveszthetetlen meleg neoncsend. A szülészeteken meleg a neoncsend, ez különbözteti meg a kórház betegeket ellátó részlegeitől, ahol viszont hideg.

Körülbelül századszor mondtam a kagylóba a szüléstörténetemet, amikor a szobatársam lekapcsolta a mennyezeti villanyt. Ő maga nagyon halk volt, és színtelen, el is maradtak a nagy dumálások, amik úgy megadják az ízét ezeknek a napoknak. (Sosem felejtem azt a nőt, aki harmadik gyerekét szülte, amikor én Fít, és beszédes-szomorúan sóhajtotta az újszülött arca fölött, hogy neki biztosan nem lesz több. Azóta is imádkozom érte.)

Először éreztem, hogy kommunában élni volna jó, és most nyakunkban virágfüzérrel ünnepelni az élet erejét és győzelmét. Egész pontosan el is terveztem, hogy kommuna híján hogyan fogom megszervezni Kistesó születésünnepét. Azt még nem döntöttem el, hogy a virágnyaklánc helyett elegendőek lesznek-e a zöld ágak, vagy sem. Biztosra vettem, hogy minden meghívott érteni fogja a dolgot, pedig butaság, ez az eufória mulandó, hiszen a lét fényét nem lehet folyamatosan elviselni, csak a szülés körüli napok azok, amikor fellibben a függöny, és az ember ott áll lenyűgözve a fényáradatban. Erre szokás mondani, hogy a hormonok. Mintha ezzel többet mondanánk. Érti valaki mik is azok a hormonok, és hogyan működnek? Én a lét fátyláról is többet tudok talán. Pedig csúnya csapdába ejtettek nemsokára ezek a biológiai izék, de ne vágjuk elébe az eseményeknek, igazán kár lenne.

Másnapra a kitörési vágyaimat beszippantotta a kórház, ebben mégsincs semmi szomorú. Ha szülök még valaha, hát ezért biztos lemondok az alternatív helyszínekről. Igen én, az orvosfóbiás, az intézményfóbiás a legboldogabb napjaimnak tudom be a kórházban töltött időt. Csak a baba és én, és mindenki diszkréten értünk. Akkor is így van ez, ha éppen nem egy wellness, a titok nem a szolgáltatás minőségében rejlik. Itt nincs semmi, aminek bármi máshoz kapcsolódó jelentése van, itt világít az újszülött, és a térben szabadon és védetten cikáznak a gondolataid. És bár az ember az egész, végtelennek tűnő időben a hazamenést várja, én mégis meggyászoltam ezt a rövid, de fontos életszakaszunkat amikor visszavettem a helyem a saját életemben, Kistesó pedig belesimult az otthoni ember, tárgy és érzésáradatba.

A fűtőtest ontotta pazarló szeretetét, az ablak résnyire nyitva, odakint kavarog a márciusi hó. Időnként végigsöpört a szobán egy vizit: Jól vannak? Jól van. WC-n voltak? Azon mindig nevetnem kell, hogy felnőtt emberek tök komolyan érdeklődnek a székletem iránt, és van az a kaszt, akinek már sikerült, és az, aki még szorongva próbálkozik. Mindketten jól voltunk, és az összesimulás sem okozott gondot.

Ünnepi, szorongva várt esemény a tesók látogatása. Nem is tudom, ki volt inkább zavarban, ők vagy én, de nekem gombóc volt a torkomban. Fésületlenek voltak, maszatosak és hatalmasak. Két apró felnőtt. Hirtelen nagyon vágytam arra, hogy minden ugyanúgy legyen mint régen, de Kistesó azért maradhat idekint. Akkor legyintett meg először a szele, hogy semmi sem lesz már ugyanúgy, csak néhány napi haladékom van a lakáskeresésig, a gyerekeim menthetetlenül felnőnek, Bú ősszel iskolás, és nekem vissza kell szereznem a férjemet, akit egy terhes nő elválasztott tőlem. Nem mondom, hogy ezt mind gondoltam, de láttam, hogy mindez bejött a házamba, hallom a lépteit a lépcsőn, és hamarosan kopogtatni fog az ajtómon. Akkor majd behívom és elbeszélgetünk, egyelőre még magam vagyok.

Bú és Fi nagyokat nevettek Kistesó minden rezdülésén, irtó vicces volt nekik, hogy ő az, aki végig a hasamban volt, hogy igazi, és a mienk. És előkerültek a nekem gyűjtött kavicsok, tavalyi falevelek, nekem rajzolt rajzok, és tépett virágok, én pedig átadtam az uzsonnámról félretett kis doboz gyümölcslét.  Este kipakoltam a párnámra a kincseket, és hol azokat, hol Kistesót nézegettem. Istenem, ugye nem sokallsz ennyi boldogságot? Nem veszel vissza belőle? És vajon ki vagy te, Drága Kincsem, tudom, hogy már most sokminden ott az arcodon, de én még nem ismerem azt a nyelvet, amin olvasni kell.