Én nem megyek hozzád!

Szerző: FiloSzofi

Még réges rég egyszer a szüleim hálószobájánál támasztottam az ajtófélfát, és beszélgettünk. Ők már aludni készültek, én meg feldobottan estem haza abban az életkorban, amikor meghallgatjuk a hajléktalanok verseit, és minden lecsúszott egzisztenciában látja az ember a csiszolatlan gyémántot, de legalább azt a fene nagy szívet. (Azóta meg azt érzem borzasztó szívszorítónak, hogy mennyire vonzódtak ezek az alakok a legnaivabb hallgatósághoz. Később mattrészeg, önmaguktól éppen elborzadó harmincas félértelmiségiektől láttam ugyanezt, hogy rácuppannak a gyermeteg társaságra, mint a friss levegőre.)

Akkor apu azt magyarázta, hogy nem kell mindenkit megérteni, mert védtelen leszek. És a társadalomnak meg pláne nem lehet mindenkit elfogadni, mert szétesik. Árnyalatnyit ellenségesen hallgattam. De senki sem szereti, ha beleverik az orrát valamibe, amit semmi kedve szagolgatni.

Ezt a problémát egyébként máig sem oldottam meg. Nem szeretem az elutasítás, kirekesztés, megbélyegzés gesztusait, mert mindenkit aaaaannyira sajnálok, és mindenkit aaaannyira megértek, és különben is milyen pitiáner dolog az.

A legtöbb családi legendárium tele van olyan történetekkel, hogy Ferdinánd nagypapa nem jött el az esküvőre, mert...Vagy Ferdinánd nagypapa nem megy el hozzájuk karácsonyra, mert még csak össze sem házasodtak...De Margó nénihez menjetek, ő nagyon jófej, "nála meghúzhatjátok magatokat", ő majd beszél a családdal". Hozzám sokkal közelebb áll a Margó néni karakter, igaz, nem is születtem pátriárkának. Sajnálok mindenkit, aki szenved, és a legtöbb történetben ott látom a gyengeséget, és a szeretetéhséget.

Van egy barátnőm, aki nagyon szereti a nagy orosz szerzőket, kivált Dosztojevszkijt, ő biztos rámutatna, hogy túlságosan is elutasítom a kellemetlenségeket.  Pedig tényleg sok igazi szenvedéstől megmenekülnénk, ha hajlandók lennénk szembenézni a kellemetlenségekkel.

Magam is láttam jóravaló rokonokat tipródni, hogy mit kezdjenek egy hirtelen felbukkant szeretővel, második férjjel, férjet/feleséget elhagyó rokonnal. "Vagy az ügyeskedővel, aki szívesen ad kölcsön, a feketén szerzett pénzéből, és munkát is szerez, de mindannyian tudjuk, hogy jó érzékkel találja meg a kiskapukat. "De én vagyok a rangidős férfi a családban, nem szentesíthetem ezt a dolgot" - hallottam már jópárszor egy-egy kacskaringós történet kapcsán."

De nem csak a családban megy ez, és nem csak konzervatív oldalról. Itt van mindjárt a villamosvezető esete az elé lépő (terhes) nővel, akit mint tudjuk, felpofozott. (A nő tilosban lépett a villamos elé, a vezető rémülten fékezett, és kiszállt, de hulla helyett -szerencsére- egy nagyon is élő, szitkozódó nőszemélyt talált, aki bemutatott neki. Erre a pasas felképelte, majd ment és fegyelmit indítványozott maga ellen.)

Ezt a történetet szerették a pofon köré elrendezni, hogy létezik-e olyan helyzet, amikor valaki jogosan pofozkodással reagál. A vita egy szó körül bugyogott, nevezetesen hogy érthető. A legtöbb emberi gyarlóság egyébként érthető. Na most az erőszakellenesek kevesellték hogy értető, mert akkor érthető az asszonyverés, meg a beosztottverés is, hogy rosszabbakat ne is említsek. Gumicsont. Könnyen és biztonsággal rágható. De emészthetetlen Rendkívül könnyen lehet így az igazság bajnoka az ember, egy kis következetességgel, életszerűtlenül. A következetesség néha legegyszerűbb, és legkegyetlenebb dolog. 

Ez az eset egyébként viszonylag fájdalommentesen bontható egyedi és általános részre. A vezető nem pofozkodhat, de az embernek kijár a megbocsátás. A tettet elítéjük, az embernek megbocsátunk. (Mindkettőnek?)

Az erkölcsi hibákkal már nehezebb a helyzet, mert ember és tette nem könnyen szétválasztható. Nem neked adtam a pofont, hanem az ördögnek, mondja mindig Fülöp atya, a Legyetek jók ha tudtok-ban. De egy gyengeségben, egy hibában, egy szenvedélyben, egy szeretetéhségben pontosan hol az ördög?