Csak a halott pszichológus a jó pszichológus

Szerző: Fakirma

Az ellenőrző és az életünk minősíthetetlen állapotban van

 Kétségtelenül itt az év vége, javában tombol a szétesés, ami nyáron csak fokozódni fog, bár egészen más keretek között, a közoktatási rendszer vigyázó szemei nélkül. Most viszont még javában mérgezi hétköznapjainkat iskola, óvoda, s jó ideje nem kérdéses, hogy a túlélésre játszunk. A kínzó inkompetencia érzés rezignált beletörődéssé szelídült: naprakészen írom alá Bendő újabb intőit,

Nem tehetek róla, hogy véletlenül direkt kikapcsoltam a Dávid számítógépét és elveszett az egész órai munkája.

Szendvicsgyerekkel szembeni minimumkövetelményeim drasztikusan csökkentek, már nem a lecke megírása körül mozognak, boldog vagyok, ha az iskolatáskáját megtaláljuk,

Neked kell tudni Mama, hol a táskám, mondtam tegnap, hogy hozd be az autóból!

Szelíden rugdosom Királykisasszonyt az óvoda felé,

Gonosz vagy Mama, hogy ebbe az óvodába kell járnom, és nem mehetek olyan csúszdás oviba, ahol normális játékok vannak!

Ojókám bölcsen hallgat, égszínkék tekintetét rám szegezve legfeljebb nyög egyet,

Megint bekakiltam a bugyámba.

Ember csak sóhajtozik,

Ha már nem vasaltál, legalább mostál egy inget nekem, vagy vegyem fel még ma is a tegnapelőttit?

Én pedig ülök a mindent elborító fostengerünk közepén, s két hosszúlépés között összegzem az évet. Első nekifutásra arra jutok, hogy nem is állok annyira szarul,

Anyaként, feleségként, háziasszonyként, barátként ugyan most is elbuktam, de pszichológusként - mi tagadás - istenkirály vagyok: ömlenek hozzám gyerekek, szülők, pedagógusok, én bölcsen hallgatok avagy osztom az észt, a klienseim szemében hála, elismerés és csodálat...  

A munkahelyemen is közeleg a tanév vége, zárom le az eseteket, magam is elcsodálkozom, hány emberi sorsba kontárkodtam bele az elmúlt hónapok során.
Szívem-csücske kamaszfiúval  is elérkeztünk a lezáró beszélgetéshez. Értelmileg akadályozott fiúcska, de az érzelmei éppen annyira egészségesek mint a többi megzizzent kamaszé.
A búcsúbeszélgetést nem lezárásnak szántam, úgy készültem, hogy megbeszéljük a nyári túlélési útmutatót, s kidolgozzuk, szeptembertől milyen keretek között folytatjuk tovább a közös munkát.
Az első percben azonban kiderül, ő egészen másként gondolja. Mélyen a szemembe néz,
Irma, te meghalsz. Ezentúl a másik pszichológus, a Szabi bácsi fog velem foglalkozni. És az nagyon jó lesz nekem.
Próbálok alkudozni, hátha mégis életben maradok, ő kérlelhetetlen, s a helyzet súlyosságát szemléltetve többször eljátsza, miként fogok távozni az élők sorából (nem lesz könnyű halál, elhihetitek),
Így fogsz feküdni, koporsóba tesznek, beraknak a föld alá, neked annyi és egy bambi, Szabi bácsi meg beszélgetni fog velem...
A pszichológus most ismét kérdez:
a) Vajon olyan őrült jó szakember vagyok, hogy a kliensem simán leválik rólam?
b) Vajon olyan őrült jó szakember vagyok, hogy a kliensem képtelen leválni rólam, legfeljebb akkor, ha bekrepálok?
c) Vajon olyan csapnivaló szakember vagyok, hogy a kliensem a halálomat kívánja?
d) Vajon ki kellene fúrnom  az állásából Szabi kollégámat az egészséges versengés jegyében?
e) Vajon apámra kellett volna hallgatni, aki azért könyörgött, hogy inkább legyek proktológus, csak a gyógypedagógus-pszichológus kombót kerüljem messzire?

f) Basszus, tényleg meg fogok halni?!!!