Lelki Zöldségek: Ronyókoros óvodások

Szerző: Fakirma

Szelleműző

A fejlődéslélektan életszagú tudomány, leginkább azért, mert minden életkorban épkézláb magyarázatot ad arra, hogy szemünk fénye éppen miért viselkedik elviselhetetlenül. A rajtvonal környékén ehhez még pszichológiára sincs szükség: azért nyifog, mert fáj a hasa, majd következik a fognyűvős felvonás. Nyolc hónapos kortól azonban tombol a kőkemény lélektan: minden anyára babára lesújt a szeparációs szorongás, ami kitart az éntudat ébredezésével fémjelzett időszakig. Ha pedig ezt a pár évet véletlenségből simán megúsztuk, ovis korban biztos, hogy utolér minket a testvérféltékenység, a szocializáció, a dackorszak és az ödipális komplexus, ami sok-sok sírással, hisztivel, körömrágással és összepisilt lepedővel jár.

Amikor gyermekünk eléri az ötéves kort, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy pillanatra megpihenhetünk: túl vagyunk a beszoktatáson, megnyugszunk, hogy az óvónő nem csak a mi gyerekünket, hanem az összeset gyűlöli, túléltük az első/második/harmadik hisztis korszakot, az iskolaválasztás réme pedig még nem borzolja az idegeinket.

Ez azonban csak a látszat: ötéves kor körül még a nem intellektuális beállítottságú gyermek fejében is kigyullad a fény. Ilyenkor kezd el derengeni, hogy aki meghal, az úgy is marad, s ráadásul nem csak a hörcsöggel esik meg ez a csúfság, hanem előbb-utóbb mindenkivel. Szar ügy. A nagyobb gyerekek pedig remek pszichológiai érzékkel aktiválják kisebb társaik ronyómoduljait. A nagyobb gyerekek pszichológiai érzékén csak a felnőtteké tesz túl: a megfélemlítés eszközét sosem lehet olyan hatékonyan a nevelés szolgálatába állítani, mint az ovis életkorban. Kishúgomat az óvónénik azzal riogatták, hogy ha nem viselkedik jól, akkor elviszik a szenes bácsik. Pechére a szenes bácsik megerősítették a pedagógusok híreszteléseit. Minden elismerésem az övék,  tesóm az elmúlt harminc évben  emlékezetem szerint semmi rosszaságot nem követett el, a generalizált szorongásra pedig napjainkban már csodás gyógyszerek vannak.

Óvodáskorban nem csak az értelem nyiladozik, hanem az érzelmi élet is bonyolódik. A felnőttek mellett egyre fontosabb szerepet töltenek be a kortársak, a gyerek pedig egyre inkább képessé válik mások érzelmeinek megértésére, figyelembe vételére, avagy mellőzésére. Sok szempont, sok érzelem, a káosz pedig napról napra nagyobb...

Freud szerint nagyjából ebben az életkorban a kislányokra rátör a péniszirigység, a kisfiúk pedig az anyjuk iránt táplált szerelemtől elvakultan apjukban a rivális hímet látják. Mindegy, hogy hiszünk-e az öregnek vagy sem, az biztos, hogy a nemi azonosulás szempontjából meghatározó időszakról van szó, és senki sem úszhatja meg egy rakás feszültség nélkül.

Amíg a gyerek kicsi, viszonylag keveset moralizál. Ha a  mindenható felnőtt jelen van, akkor optimális esetben nem nyúl a konnektorba, ha nincs jelen, a szabály érvényét veszti, s boldogan kotorászik a két kis lukacskában. Később megfigyelhető egy olyan időszak, amikor kotorászás közben motyorászik is: Tilos belenyúlni, szétrúgom a segged, ha belenyúlsz... Ez már jót jelent, hiszen a külső szabály elkezdett belsővé válni. Nagyjából öt éves korra alakul ki a lelkiismeret. Saját tapasztalatunkból pedig tudhatjuk, hogy a lelkiismeret kegyetlen pajtás, s néha még egy élet is kevés ahhoz, hogy megtanuljunk vele békében együtt élni.

Ennyi belső változás során nem csoda, ha eddig normálisnak tűnő óvodás gyerekünk elkezd úgy viselkedni, mintha meghibbant volna.

Királykisasszony mostanában szorong – az ötévesek rendíthetetlen kitartásával. Nem segít a szép szó, se a szelleműző sprickoló. Mindez megfejelve a saját neurotikus tüneteimmel és egy klasszikusan seggfej kamaszfiúval katasztrófa-közeli állapotokat idéz elő egykor békés otthonunkban (a két szélső kölyköm mostanában nem borzolja az idegeimet aktuális életkori ziziségekkel, aggódom is a jövőjük miatt).

Királykisasszony leginkább a szellemektől, a boszorkányoktól és a sötéttől fél. No meg attól, hogy én elmegyek és nem jövök vissza. Szerencsére nem pisil be, nem rágja a körmét és sosem hisztizik, ha óvodába viszem. Viszont egész éjszaka görcsösen kapaszkodik belém, s ha teheti, egész nap a nyakamba liheg.

Engem pedig elönt a szorongás, vajon nem fogok-e a szorongásaimmal szorongós gyerekeket nevelni. Mert én is ajándékba kaptam őket, itt vannak a génjeimben, a múltamban, a jelenemben, én miért ne ajándékoznám tovább? A szorongás olyan mint a csodás halszaporítás: elég belőle egy kevéske, s jut belőle bőséggel mindenkinek.

Lerázom magamról a rossz érzéseket, remélem, hogy az elég jó anya fogalmába belefér némi para. És remélem, hogy az elég jó anya fogalmába beleférek én is.

Óvodás korban még rengeteg orvosság akad a szorongás enyhítésére, ráadásul a gyerekek megindítóan hálásak még a legszánalmasabb kísérletezéseink láttán is. Határozottan megéri energiát feccölni ebbe a projektbe.

Királykisasszonnyal viszonylag könnyű, mert szeret beszélni, így a félelmeiről is boldogan csacsog. Néha annyi is elég, hogy meghallgatom és komolyan veszem őt. Vagy legalábbis megpróbálok nem röhögni rajta, mert a buksijába beköltözött színtiszta baromság az ő életében tényleg a valóság, és tényleg retteg tőle. És az is eszembe jut, hogy én milyen elveszettnek érzem magam, amikor a szorongásaimat nem veszik komolyan, Na, már megint szar fej lettél, most éppen min szorongasz? és ehhez hasonlók... Erről persze nem tájékoztatom, viszont elmesélem, hogy én mit gondolok a boszorkányokról és a szellemekről.

A legkézenfekvőbb gyógyír a játék. Az óvodáskor a szimbolikus játékok ideje, az ovist képtelenség visszarángatni a valóságban, önfeledten és elmélyülten feledkezik bele a képzelet birodalmába, kipróbál, variál és elvet újabb és újabb szerepeket. Királykisasszony szerencsére a falra mászik az én csökött fantáziámtól, így aztán egyedül gyógyítja magát. A fiúkkal azonban rengeteget játszottam, főleg hupikék törpikéset. Az ilyesfajta játék felnőtteknél nagyjából agyhalott állapothoz vezet, viszont még kómában is öröm nézni, ahogy a gyerek megjeleníti és feldolgozza a benne tomboló feszültségeket. Valamit valamiért. Én azóta sem tértem magamhoz, a srácaim viszont nem szoronganak.

Hasonló elven működik a közös mesék kreálása. A srácokkal sokáig nem olvastunk egyáltalán mesekönyveket, mert esténként elutaztunk Aprajafalvára, ahol pont ugyanazok a konfliktusok estek meg a törpökkel, mint napközben velünk. A megoldások általában fickósabbra sikerültek a törpök birodalmában, mint a valóságban, szerencsére ennyi pont elég volt a békés éjszakákhoz.

Annapetigergő mellett visszasírom Hőstörpöt és Törpillát. A lányok ugyanis hallani sem akarnak róluk. Viszont varrni szeretnek, így aztán készítettünk egy Szelleműzőt. Gondoltam, ártani nem árt, ha egy kicsit varrogatok a lányokkal, úgysem gyakran látnak zoknit stoppolni. Még csak veszekedés sem volt, mivel azt mondtam, hogy a szelleműző csak akkor működik, ha nagy-nagy szeretetben készül. Egyébként nem hittem benne. Felakasztottuk az ajtó felé, és tényleg nem történt semmi, továbbra is ki-be masíroztak nálunk a szellemek. Aztán a napokban Királykisasszony sugárzó arccal állapította meg, hogy használt a Szelleműző, eltűntek a félelmetes lények, s ezentúl le mer menni a szobájába egyedül is (nálunk nincsenek szenes bácsik, viszont a gyerekszoba a pincében található).

Lehet álomfogót is készíteni az ágy köré a rossz álmok ellen. Aki agyfaszt kap a kézimunkától, annak nem kell hatalmas leplet kötögetni az ágy felé, elég, ha esténként virtuálisan - mondjuk egy varázsmondókával - egy láthatatlan hálóval teríti be  kis paragépét.

Mifelénk a félelmek elűzésének másik eszköze a buborékfújó. A karikába először a félelmeinket üvöltjük bele, aztán nagyot fújunk, és boldogan tapsolunk, amikor szétpukkadnak a szappanbuborékok. Próbáljátok ki, tényleg használ, még nekem is. Erősebb idegzetűek pukkantgathatnak igazi lufikat is. Szelídebb verzióban a nyitott ablakon keresztül köpködjük ki a rossz gondolatokat. Imádják a lányok. A szomszédok is.

Ugyanezen az elven működik a papírrepülő is. A repülőre rárajzoljuk (nagyobbaknál ráírjuk) a félelmeinket, aztán az ablakon kirepítjük őket. Nem csak a parák szállnak el viszonylag gyorsan, hanem az unalmas délutánok is.

Mostanában ilyen dolgokkal múlatom az időmet. Itthon és a munkahelyemen is.  Nem állítom, hogy egy sikersztori, de a nyugdíjig most már csak kihúzom valahogy...