Heti Muníció: Varázshegy az Állatkertben

Szerző: Fakirma

Szeretnék végre valami értelmes, felnőtt, gondolkodó ember számára kitalált pihenési lehetőségről beszámolni, a gigaálom megvalósulása sajnos még várat magára: hiába lettem dolgozó nő, a világ nem tárult ki előttem, a manóúszás-síiskola-vívóverseny reménytelen bermudájában vesztegelve megint csak egy idegörlő gyermekprogramot tudok ajánlani a figyelmetekbe. Még az őszi szünetben rugdosott el minket az Állatkertbe egy nálam mentálisan sokkal jobb állapotban lévő anyuka. Mivel sem az állatokat, sem az embereket nem kedvelem különösebben, könnyedén léptem túl a kalandon. Most marcangol a bűntudat, kicsit igazságtalan voltam, a Varázshegy megérdemel néhány gondolatot, különösen ebben a zord időben, amikor a francnak van kedve a szabadban legeltetni a kölyköket, és minden meleg, fedett gyermekbefogadó létesítmény élvezeti értéke az egekig szárnyal.

Az Állatkertben ugyan szubjektíven szarul érzem magam, de objektív perspektívából csodálom a helyet: az általános rohadás itt kevésbé érhető tetten, mint az élet egyéb területein. Én például még nem láttam unott pofájú állatgondozót, örülnék, ha a háziorvosom csak fele akkora lelkesedéssel viseltetne irántam, mint ahogy ők pesztrálják a büdös dögöket.

A Varázshegyben ugyan nem hemzsegnek az állatetetők, de szerencsére a fontoskodó teremőr nénik is hiányoznak. Nem állítom, hogy hat gyerekkel és egy nálam mentálisan jobb karban lévő anyukával fergetegparti eltölteni itt egy délelőttöt, de simán kibírható.

Az Állatkert új csodája tavasszal nyitotta meg kapuit a Szikla belsejében. A jegesmacik gondolom maradtak kívül (belül csak egy kitömöttel találkoztam), viszont kárpótlásként kaptak néhány műanyag dinót játszópajtásnak:

A tematikát ugyan nem értettem, csak itthon a gép előtt jöttem rá, hogy Földünk múltját jelenét és jövőjét mutatja be a kiállítás.  És tényleg, most, hogy jobban belegondolok, a barlangrendszert ősemberek és kihalt állatok, tengeri herkentyűk és éjszaka portyázó félelmetes lények foglalták el, állítólag a legfelső szintre még egy Mars űrbázis is beköltözött (elkerülte a figyelmünket, a mulasztás nem hagyott nyomasztó űrt bennem). A kiállítás logikája számomra követhetetlen, azt azért simán levettem, hogy nem szellemóriásoknak készült projektről van szó, nem túl jó képességű csecsemők és demens szülők egyaránt megtalálhatják a kognitív szintjükhöz passzoló attrakciókat. Hosszas, bonyolult leírásokkal nem frusztrálják a látogatókat, viszont hatásvadász cuccokkal nem spóroltak a rendezők. Ez itt például egy hatalmas szék:

 Ha jól emlékszem, a kiállításnak ez a része a rovarok életét hivatott bemutatni. Talán egy jó pszichológiai érzékkel megáldott múzeulógus fejéből pattant ki a zseniális ötletet, hogy ezen az emeleten minden hatalmas méretekben készüljön el. Az érzékenyítő tréning során bele lehet ülni a hatalmas orrlukakba, s bár lelkesen üdvözlöm az ember-rovar barátság elmélyítése felé tett úttörő lépéseket, én egyetlen szárnyas hangyát se fogok megtűrni a nózimban.

Más kontextusban is felbukkan az ember-állat közti meghitt viszony érzékletes megjelenítése. Ebben a bélrendszerben férget lehet húzogatni a végbélen keresztül:

Mire mi odaértünk, valaki lenyúlta a cuccot.

Gusztustalanságból egyébként is akad dögivel: az ízlésesen berendezett kamrában például kisegerek laknak:

Hitelesebb lenne, ha egércsapdák is gazdagítanák a polcokat. Lehet, hogy azokat is ellopták..
A hűtőszekrényből dögszag árad, a romlott kajamaradványokon gusztustalan állatok hancúroznak. Nem tudom, mi lehet az üzenete ennek az életképnek, ha van ötletetek, ne kíméljetek!

 Viszont egy álmatlan éjszakán megfejtettem a misztikus lovag-rejtélyt: először nem értettem, mit keres a szobabiciklivel mozgatható csontváz és a kitömött kardfogú tigris között két páncélviselet:

 Aztán az éj leple alatt lecsapott rám az Aha-élmény: a teremben még egy nagy teknőspáncél is árválkodott, ez szolgálhatott apropóul, hogy két lovagi szerkót odacipeljenek. Az ilyesfajta áthallásokhoz földhözragadt vagyok. A gyerekek viszont el voltak bűvölve, s végül is nem azért jöttünk ide, hogy én egy cseppet jobban érezzem magam a bőrömben.

Nem hozott izgalomba a lehetőség, hogy cet (bálna?) szívében (májában?) lehet tanyázni, mint ahogy a műanyag csövekben rohangáló patkányok látványa sem vezetett flow-élményhez.
Viszont tetszett a kijelző, ami érzékletesen szemlélteti, hogy rohadt gyorsan szaporodunk a földkeregségen (itt döntöttem el végleg, hogy nem lesz ötödik gyerkőcöm). Mellette pedig egy visszaszámláló sokkolja a nézőközönséget: akkor ugrik egyet, amikor kihal egy faj. Szorongató látvány. Iparkodjatok odaérni, mielőtt eléri a nullát a készülék.
Szintén kedves ötletnek tartom a meleg üvegketrecben dekkoló tojást, amiből időnként előbújik egy igazi csibe. Legalább is gondolom, hogy ez lehet a poén, minden szurkolásunk ellenére cseszett bármi is kidugni a fejét.
Láttunk igazi bebábozódott lepkéket, gondolom, majd ezek is egyszer életre kelnek:

Megnézhettük a világot halszemmel és rovarszemmel is (saját élményről nem számolhatok be, itt már kihalt belőlem minden kíváncsiság, már csak a túlélésre játszottam):

Izgalmas ötletekből nem volt hiány, még rengeteget mesélhetnék, de nem teszem, mert annyira azért nem volt nagy szám, hogy felsorolás közben ne unjam hülyére magam. Egyébként is, menjetek inkább el magatok, nézzétek meg a srácokkal! Szürke, esős vasárnap délutánra kibírható program, s kifejezetten jutalomértékű a meleg barlangrendszerben bolyongani, miután az állatsimogatóban szétfagytál az összes gyerekeddel együtt.