A Nagy Mese és a nagy mesélő - beszélgetés Horváth Gergellyel

Szerző: Lotte

A Petőfi Rádió VOLTfólió-díjas műsorvezetőjét, a Kultúrfitnesz házigazdáját kérdeztük a Nagy Mese pályázat apropóján az élet nagy kérdéseiről. Horváth Gergellyel beszélgettünk.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy történelem szakos bölcsész-hallgató fiú, akiből népszerű rádiós lett… Miképp vezetett utad a média felé?

A célegyenesben vettem búcsút a történelem szaktól, az utolsó szigorlatom és a szakdolgozat elmaradt. Később jöttem rá, hogy az egyetemet nem jól kezdtem el, emlékszem, az első félévben volt egy zseniális ókortörténész professzorom, aki egy Suetonius szeminárium végén harmadmagammal behívott magához és azt mondta: „Kollégák, Önök előtt a szakma nyitva áll, vegyék komolyan!”. Aztán két héttel később, mikor bementem az ókortörténet szigorlatra, rájöttem, hogy olyan lyukak tátongnak a tudásomban, mint mondjuk az egész ókori Egyiptom története. Az egyetem alatt aztán végig azzal az érzéssel küszködtem, hogy a tudásom nem valós, nem áll meg. Eközben a természetes érdeklődésem, meg a kíváncsiságom vitt folyamatosan tovább, s így kötöttem ki a rádióban, ahol lehetett kérdezni. Egyszerűen bekopogtam a Danubius Rádió egyik vezetőjéhez, aztán ottmaradtam két-három évet, mint szerkesztő-segéd. De a Danubius nem az én világom volt, hamar átkerültem a Petőfire a Reggeli csúcshoz, s aztán ott is ragadtam. Progresszív zenei világ volt, szerettem azt a műsort és az alkotóközösségét. A Petőfi MR2-vé válása pedig ezt a vonalat vitte tovább.

Tényleg, Te magad zenélsz?

Nem, csak élvezem.

Nagy a kínálat, ingadozó a minőség. Nem tölt el a tengernyi zene a hiábavalóság érzésével, egyáltalán tudod még élvezni?

Jó kérdés! Az igazság az, hogy a csend felé törekszem mostanában és próbálok nyitni más műfajok irányába, ami nagyon nehéz. Ha valaki, mint én is egy bizonyos típusú zenei világban szocializálódott, nagyon nehezen nyit, mondjuk a magyar népzene felé. Más műfajokban is válogatós vagyok, ami nem érint meg, azzal nem is tudok mit kezdeni. A térkitöltő zene meg zavar. Volt olyan életszakaszom, hogy épp a csend zavart, mára ez alapvetően megváltozott.

És ez nem okoz konfliktust?

De, előfordul. Szeretem a zenét és szeretem a munkámat, de van, hogy az ember egyszerűen betelik. Év elejére torkig voltam például bizonyos hangzásokkal, éreztem, hogy így nem lehet beszélni egy zenei világról, és akkor csavartunk egyet a dolgon. Lett egy rovatunk, Milkovics Mátyással, a Neo zenekarból, aki Dr. ZeneHouse figuráját viszi a műsorban. Vele nagyon modern, elektronikus slágereket szedünk szét hangjaira, s kiderül, hogy a látszólag erények nélküli, első hallásra „tuci-tuci” zenéknek is rengeteg olyan momentuma van, ami miatt már tetszeni tud. Boncoláskor látszik, hogy van benne egy szintetizátor vagy dobgép-típus, ami nekem nem mond semmit, Matyi pedig felismeri, hogy a nyolcvanas években mondjuk épp ezt a Depeche Mode használta sokat. Ezzel aztán nekem is segít, hogy legyen hozzá viszonyulásom. A visszajelzésekből úgy érzem, nem csak nekem tett jót ez a rovat, másoknak is segített. Ez egy apró kis példája annak, amire egyébként is törekszem, hogy legyen dialógus minden irányba. Ez az, ami nagyon hiányzik az életünkből: a párkapcsolatokban, a kultúrák között, a politikában, de a különböző zenei kasztok között is. Holott, ha kicsit mélyebbre ásunk, kiderül, hogy igenis vannak közös pontok. Úgy érzem, hogy ha már kultúrával foglalkozom, ezeket kell keresnem.

A díjazott és a díj

A Petőfi Rádió Kultúrfitnesz című esti, nagy hallgatottságú műsorát vezeted, s idén a rangos VOLTfólió legjobb műsorvezető díja is a tied. Milyen érzés, hogy így szeretnek? A siker motivál vagy felelősségként nehezedik rád?

Nem azért dolgozom, hogy díjakat kapjak, de mégiscsak valaminek a jele, és nagyon örülök neki, hogy fölkerültem a térképre, s még inkább annak, hogy az, amit képviselek, fölkerült a térképre. Pláne, ha az idei jelöltlistát megnézi az ember, különösen megtisztelő az elismerés. Nagyon jó, nagyon-nagy megerősítés volt, ami fontos.

Kíváncsi embernek mondod magad. Nap, mint nap kérdezel másokat, ugyanakkor írsz is. Méghozzá regényt.

Még gimnáziumban éreztem úgy, hogy talán van némi közöm az irodalomhoz, de ezt a jegyeim nem tükrözték. Emlékszem, negyedik elején Babits Jónás imája nagyon megérintett, volt egy házi feladat, hogy vessük össze a bibliai történettel, s az volt az első olyan írásom, amelyben összeállt valami. Aztán sokat írtam az asztalfióknak, azzal, hogy majd író leszek. Nagyon sok helyen használtam/használom az írást – többek között a rádióban is -, de nem lettem író. Mozgott bennem a dolog, és mikor végre elengedtem, akkor jött egy olyan élethelyzet, hogy lett időm írni. Novellák születtek a metropoliszbeli férfivá válás nehézségeiről, a magányról, a párkapcsolati kudarcokról, egyáltalán, a lét értelméről. Ezek a kérdések mozogtak bennem és a körülöttem lévőkben is. Novellának indult 2005-ben a Szív útjai is, aztán regény lett belőle. Fontos pontja volt ez az életemnek, mert kiderült, hogy van olyan dolog, amit be tudok fejezni. Az írás élményét is ekkor éltem át először. Tényleg van egy pillanat, és viszonylag hamar, mikor önálló életre kel a történet. Voltak pontok, ahol hiába erőlködtem, a figura ellenállt az akaratomnak. Hozzáteszem, korántsem életrajzi regény született, nem magamat akartam kiírni, de olyan világban játszódik, amiben otthonosan éreztem magam.

Tervezel új kötetet?

Ami a regényírást illeti, érlelődési időszakban vagyok. Az íráshoz több csend kell, mint amennyi most megterem körülöttem. És bennem.

Nem véletlenül kezdtem népmesei fordulattal a beszélgetést. Az MTVA is fiatal írókat inspirál, a Nagy Mese című pályázatával, ami – a nagy érdeklődésre való tekintettel - meghosszabbított nyitva tartással, november 7-én záródott. 6 és 17 év közötti gyerekek és fiatalok mesés történeteit várták a szervezők, Te is a zsűri tagja vagy.

Igen. Örültem a felkérésnek. Több mint 1700 írás érkezett a felhívásra, ami nagyon nagy dolog!  Zsűri-társaimmal együtt már benne is vagyunk az olvasásban…

Tavaly a Médiaunió társadalmi célú kampányának témája a mesemondás fontosságára való figyelemfelhívás volt. Neked is két kisgyermeked van. Milyen nálatok az otthoni mesélés kultúrája?

A mesélésre nagy figyelmet fordítunk a feleségemmel. Nagyon sok mesekönyvük van a gyerekeknek otthon, sokat lapozgatják őket, szerintem jó barátságban vannak és lesznek is mindketten a könyvekkel. Sok megzenésített verset hallgatunk, azokat is nagyon szeretik. Ami nálunk a feleségem igényessége miatt külön szempont még; nagyon nem mindegy, milyen a grafika, és a könyv, mint tárgy.

Ha te vagy az otthoni mese-felelős, inkább kútfőből vagy könyvből mesélsz szívesen?

Ha hétvégenként én mesélhetek, a nagyfiúnk már a saját, „ovis” meséit kéri. Próbálkoztam sok mindennel, saját költésekkel, de nem figyelt. Ő azokat a meséket szereti, amelyek a saját világában, vele a főszerepben, persze közben kicsit mindig lovag úrfivá is válva játszódnak.

Van kedvenc meséd? Ha mesehősökkel kellene megfestened a személyiséged képét, milyennek mondanád magad: hétfejű sárkánnyal küzdő bátor legénynek, furfangos góbénak vagy jótettek helyébe sok jót kapó szívbéli fiúnak?

Mindig az izgalmas meséket szerettem, a legkisebbik királyfi, meg a szegénylegény fordulatos történeteit. A saját világom engem nem érdekelt, más, távoli vidékekre vágyódtam. Nagyon szerettem az indiánregényeket is, May Károly világát. Ezeket a történeteket szinte kívülről tudtam. Fontos volt.

A mese töltekezés is. Te mivel töltöd a telepeidet a mindennapokban?

A mindennapi filmnézést már föladtam, az kifújt. Ellenben viszonylag sokat tudok olvasni, utazás közben például. Ami még szellemileg kondicionál, az a Szentírás, ez a legfontosabb horgony: vagy megnyitja, vagy lezárja a napot, esetleg mind a kettő.

Gyakorló rádiósként és gyakorló reformátusként az élet sűrűjében, fiatalokhoz szólva feladatodnak érzed, hogy a popkultúra sokszor ellenkező irányba ható közegéből a maradandó értékek irányába formáld a hallgatók gondolkodását?

Felnőtt megtérő vagyok, az idő tájt lett zenei adó a Petőfi, hogy ez történt. Ott álltam megtért emberként, aki napról napra próbál megerősödni a hitében egy olyan közegben, amelynek a világa olykor épp a hitemmel ellentétes gondolatokat közvetít. És ott volt a feloldhatatlan ellentét, hogy én közben ezeknek a zenéknek a nagy részét bírom! És akkor most hogyan tovább? Ez egy máig tartó feladat, hogy forgassam magamban. A dialógusokra való törekvések is innen eredeztethetők. Minden dal közlés, de a jobbakból nyílik egy út egy másik világlátáshoz, közérzethez, szemlélethez, amiből én is tanulhatok. Ezért kell párbeszédben lenni. És fontos, hogy megtaláljuk a megfelelő közlésmódokat, mert ha az igazságot rosszul közöljük, akkor emiatt magát az igazságot is elutasíthatják. Én is így éltem. A forma miatt elveszhet a tartalom. Így aztán próbálom megtalálni a megfelelő formákat, és keresem a közöset. Érdekes volt felfedeznem, hogy a rock’n’roll gondolati-érzelmi ősrobbanásában is az a fajta élni akarás van, amely az Istenkeresésben is: mikor élni akarunk, nem pedig túlélni. Műfajilag a rock’n’roll részben a gospelből származik, csak épp kihoztuk a zenét a templomból. A zene nagyon manipulatív tud lenni, ugyanakkor egy fantasztikus vivőanyag. A popkultúra egy kommunikációs közeg, ha elutasítjuk, mondván, hogy árad belőle az istentelenség, akkor mi magunk sem fogunk közelebb jutni a másikhoz. A sláger nem más, mint három perces instant boldogság, ami töredék valamiből, amire mindannyian vágyunk. Ha szövegileg nem is jó, vagy zeneileg gagyi is valami, de az az érzés, amit kivált, az a teljesség keresésének egy töredéke. Hivatkozási alap. Lehet, hogy vissza kéne vinni az elektromos gitárt a templomba, és akkor sok mindent megértenénk.

Felnőtt megtérőként sok mindent újra kell értelmezni, és ki kell alakítani az új formanyelvet is.

Igen, szinte mindent. Az azonban jó oldala a dolognak, hogy az ember már megszűrve, a lényegre koncentrálva tudja az élete részévé tenni a hitet. Pontosabban fogalmazva; az a cél, hogy lépésről-lépésre az életünk minden része a hitből nőjön ki, vagy újra fel. Ki kell alakítani az új szokásokat, az ételért való hálaadástól a közös imáig. Ezek szép, örömteli feladatok, de nálunk például meg kell küzdeni azért, hogy szervesüljenek. Aztán az ember rájön, hogy ha a Szentírás alapján gondolkodik a világról, akkor az egyház, a politika, a hagyományaink és a hazaszeretet kérdése is megérne egy alapos újragondolást. Ennek a terepe részben a kultúra, vagyis ezért lenne elképesztően fontos, hogy ezeket az ütközésekkel teli kérdéseket párbeszédes formában valahogy értelmezési keretbe tegyük.

Minden igyekezetünk ellenére is felnőttkorba ért a generációnk, a hetvenes évek szülöttei, akik „még emlékeznek a régire, de még nem tudnak mit kezdeni az újjal”- ahogy korábban te fogalmaztad. Milyenek a „mai fiatalok”? Hogyan lehet egymás közt hidakat ácsolni?

Mondjuk csak ki nyugodtan, öregszünk. Ezért is jöttem el a Petőfi reggeli műsorából márciusban, mert az már egy más hangot, más lendületet, más világlátást követel. Buda Marcit kívánja és a Talpra, magyar!-t. Ugyanakkor módot ad arra, hogy a Kultúrfitnesz kicsit bővebb, kicsit más lehessen este. A fiatalokkal kapcsolatban pedig azt érzem fontosnak, hogy a megértésre való törekvést nem szabad föladnunk. Ha például a meggyőződés nélküli mintakövetést nézzük, az a kérdés, hogyan lehet ezzel dacolva érdemi párbeszédet folytatni? Úgy látom, hogy az Y és Z generációban nagyon sok potenciál rejlik, például abban, ahogy a tekintélyt másként szemlélik. Ez egy lehetőség az újrakezdésre, és jó minta lehet nekünk, X-eseknek is! Ugyanakkor az értékekre is másképp néznek, azok megmaradásáért viszont meg kell küzdeni. De erre is van zenei példám, mint az élet szinte minden problematikájára. Ez már szakmai ártalom nálam, hogy addig forgatom magamban a dolgot, míg nem találok rá zenei megfelelést. Vannak olyan 20-21 éves tagokból álló magyar zenekarok, mint mondjuk az Ivan & the Parazol, amelyek sikerre vannak ítélve. Mint a Rolling Stones annak idején! Két hete volt a lemezbemutatójuk nálunk a Fitneszben, a srácok tündöklő tehetségek! Kigurul belőlük a Beatles, a Rolling Stones és Led Zeppelin, nyilván szülői hagyatékból. Bennük van. Nem megtanulták, hanem hozták magukkal. A kérdés csak az, meddig jutnak majd. Feleannyi idősek, mint én, és nagyon bírom őket. Ugyanakkor egyfajta elágazások, linkek saját generációjukhoz is. Ezeket a linkeket kell keresni mindenhol. Nekem az internet is azért volt fontos, mert a működése struktúrájában nagyon hasonlít a gondolkodásomhoz. Ha olvasok egy szöveget, és ott érdekel valami, ha elágazást találok felé, követem. Kicsit talán kusza, nem mindig mély, de színes világ mutatkozik meg. Az integratív látásmód mellett a mélységért mindig külön meg kell küzdeni.

Végezetül, megosztanád velünk egy mostanában számodra kedves zenédet? (Műfaji korlátozás nincs!)

 Vad Fruttik: Embergép. Helyettünk is üvölt.