Mindig mondom, hogy fő az optimizmus. Itt van például ez a nyüves október, nagyjából ilyen lehet a klímax, néha még melenget a napfény, de csak azért, hogy beléd hasítson, na látod, ilyen már sohasem lesz többé. Még a változó korral nem küzdök, de a borongós reggelekkel annál inkább. Nincs mese, ilyenkor csak a pozitív hozzáállás segít, így hát gyorsan kerestem egy októberi ünnepnapot. Így született meg nálunk a Nagy Kertleépítés Napja. Jobb, mint a Mikulás, mert nincs előre kész koreográfia és lyukas fog, meglepetésszerűen köszönt be hozzánk. Mentes minden kommersz sallangtól, üdén őrzi meg spontán és kreatív jellegét.
Vasárnap délelőtt végre elérkezett az érzelmi ráhangolódás ideje a sárkányeregetős kirándulás alkalmával. A szél nem fújt, ellenben a kitartóan szitáló esőben a csodaszép papírsárkányok repülés helyett pillanatok alatt szarrá áztak.
Ennyi szépreményű waldorfos gyereket egy rakáson zokogni még sosem láttam. Ennyi szépreményű waldorfos szülőt egy rakáson szitkozódni még sosem hallottam.
Mikor nyűgösen, szétázva, nyakig sárosan hazaértünk, már éreztem, hogy ez a nap nem olyan, mint a többi. Megpillantottam kertünk romjait, és szempillantás alatt megvilágosultam: íme, kétszáz négyzetméternyi létező, ami a törődésemet követeli, hálátlanabb a gyerekeimnél, és elhanyagoltságában azt dörgöli az orrom alá, hogy nem szeretem eléggé. Hát tényleg nem szeretem, és úgy kell neki! S mivel annyira bolond még én sem vagyok, hogy üvöltsek egy gazos, kutyakakás, műanyag játékokkal borított kerttel, inkább Embert kezdtem cseszegetni. Arra már nem emlékszem, mit vetettem a szemére (biztos igazam volt), de arra igen, hogy ő a fűben heverő biciklik sorsa felett aggodalmaskodott, s szomorú érzelmeit valamiféleképpen az én trehányságommal hozta összefüggésbe. Én fogtam egy baltát, először őt, aztán a kerti roncsokat akartam feldarabolni, végül a sufni mélyére hajítottam a szerszámot, s csak finom nőiességgel irtottam ki egy kisebbfajta esőerdőt papírhulladékból rakott tábortűz formájában.
Közben elődugta fejét rejtekhelyéről Ember, és őszinte segítő szándékkal elmagyarázta, hogy csak az igazi kretének raknak tüzet papírból fahusángok nélkül. Valami fizikai törvényszerűséget is emlegetett miközben a tűzre dobált fahasábok megfontolt lassúsággal, de annál határozottabban oltották ki lobogó lángjaimat. Mázli, hogy a baltát bölcsen a kamra mélyére suvasztottam. Így ahelyett, hogy újraértelmeztem volna az igazi kreténség fogalmát, mérgemben elzöldülve korrigáltam esőerdőromboló magatartásomat, s a maradék tonna papírt elfurikáztam a szelektív hulladékgyűjtőbe.
A mi kis házastársi veszekedésünk így nőtte ki magát meghitt családi programmá. A borongós délután során még sok közös programot találtunk ki. Például kiteregettük a vadszőlőt (vagy mit):
Megállapítottuk, hogy a mirabolán nem csak vacak gyümölcs, de a betonról felvakarni is embert próbáló feladat, akkor inkább kutyakaka. Jövőre kivágjuk, helyette ecetfát ültetünk.
A műanyag roncsokat eldugtuk a sufniba, a téli álom talán jót tesz nekik, s tavaszra jobb formában lesznek.
A hintához nem nyúltunk, kíváncsian várjuk, hogy a fogyasztói társadalom kontra természet csatából ki kerül ki győztesen. Én a természetre szavazok, szerintem áprilisra simán maga alá gyűri a műanyag gusztustalanságot.
A balkonládákat is meghagytuk szomorú mementóként. Ha szem előtt vannak, talán tavasszal nem próbálkozunk ismét jobb sorsra érdemes növények életben tartásával.
A vadszőlő (vagy mi) persze nem finnyáskodik, szépen benőtte az ablakunkat. Nekem tetszik, s legalább a házból nem látom a kint burjánzó reménytelenséget.
A kutyakakát összeszedtük, az egyszer-még-jó-lesz-valamire cuccokat felcipeltük a padlásra, a már általunk is halálra ítélt szemetet belepréseltük a kukába, összegereblyéztük az avart. Idén először remekül szórakoztunk a mi kis kerti birodalmunkban. És most, hogy alaposan kiélveztük az udvar gyönyöreit, könnyű szívvel várhatjuk a közelgő telet.
Ennyi szépreményű waldorfos gyereket egy rakáson zokogni még sosem láttam. Ennyi szépreményű waldorfos szülőt egy rakáson szitkozódni még sosem hallottam.
Mikor nyűgösen, szétázva, nyakig sárosan hazaértünk, már éreztem, hogy ez a nap nem olyan, mint a többi. Megpillantottam kertünk romjait, és szempillantás alatt megvilágosultam: íme, kétszáz négyzetméternyi létező, ami a törődésemet követeli, hálátlanabb a gyerekeimnél, és elhanyagoltságában azt dörgöli az orrom alá, hogy nem szeretem eléggé. Hát tényleg nem szeretem, és úgy kell neki! S mivel annyira bolond még én sem vagyok, hogy üvöltsek egy gazos, kutyakakás, műanyag játékokkal borított kerttel, inkább Embert kezdtem cseszegetni. Arra már nem emlékszem, mit vetettem a szemére (biztos igazam volt), de arra igen, hogy ő a fűben heverő biciklik sorsa felett aggodalmaskodott, s szomorú érzelmeit valamiféleképpen az én trehányságommal hozta összefüggésbe. Én fogtam egy baltát, először őt, aztán a kerti roncsokat akartam feldarabolni, végül a sufni mélyére hajítottam a szerszámot, s csak finom nőiességgel irtottam ki egy kisebbfajta esőerdőt papírhulladékból rakott tábortűz formájában.
Közben elődugta fejét rejtekhelyéről Ember, és őszinte segítő szándékkal elmagyarázta, hogy csak az igazi kretének raknak tüzet papírból fahusángok nélkül. Valami fizikai törvényszerűséget is emlegetett miközben a tűzre dobált fahasábok megfontolt lassúsággal, de annál határozottabban oltották ki lobogó lángjaimat. Mázli, hogy a baltát bölcsen a kamra mélyére suvasztottam. Így ahelyett, hogy újraértelmeztem volna az igazi kreténség fogalmát, mérgemben elzöldülve korrigáltam esőerdőromboló magatartásomat, s a maradék tonna papírt elfurikáztam a szelektív hulladékgyűjtőbe.
Megállapítottuk, hogy a mirabolán nem csak vacak gyümölcs, de a betonról felvakarni is embert próbáló feladat, akkor inkább kutyakaka. Jövőre kivágjuk, helyette ecetfát ültetünk.
A műanyag roncsokat eldugtuk a sufniba, a téli álom talán jót tesz nekik, s tavaszra jobb formában lesznek.
A hintához nem nyúltunk, kíváncsian várjuk, hogy a fogyasztói társadalom kontra természet csatából ki kerül ki győztesen. Én a természetre szavazok, szerintem áprilisra simán maga alá gyűri a műanyag gusztustalanságot.
A balkonládákat is meghagytuk szomorú mementóként. Ha szem előtt vannak, talán tavasszal nem próbálkozunk ismét jobb sorsra érdemes növények életben tartásával.
A vadszőlő (vagy mi) persze nem finnyáskodik, szépen benőtte az ablakunkat. Nekem tetszik, s legalább a házból nem látom a kint burjánzó reménytelenséget.
A kutyakakát összeszedtük, az egyszer-még-jó-lesz-valamire cuccokat felcipeltük a padlásra, a már általunk is halálra ítélt szemetet belepréseltük a kukába, összegereblyéztük az avart. Idén először remekül szórakoztunk a mi kis kerti birodalmunkban. És most, hogy alaposan kiélveztük az udvar gyönyöreit, könnyű szívvel várhatjuk a közelgő telet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése