London 2012 "Inspire a Generation". Sportnemzet vagyunk?

Szerző: FiloSzofi  

Hallgatva olimpikonjaink nyilatkozatait, bevillant egy érzés, milyen lenne ott állni a dobogó tetején. Amikor a mámor átcsap hálába, kinek is lennék hálás? Lenne az a sok ember, aki tényleges, személyes segítséget nyújt, de egészen képtelenség lenne egy ilyen siker a magamba szívott eredeti sporteszmény nélkül. És ha azt mondanám akkor, "Köszönöm, Magyarország!", akkor elsősorban erre gondolnék, és nem az adófizetők pénzére. Mert az ember nem csinálná végig, ha nem lenne kinek, azt hiszem. Egyéni teljesítmény, személyes sors és individuális akarat alakítja a sportoló pályáját, de a közösségben élő eszmény nélkül nem válik egyéni céllá sem,  hogy az ember mondjuk a világ leggyorsabb úszói közé tartozzon.

(A félreértések elkerülése végett leszögezem, ez egy gondolatkísérlet, mert sosem közelítettem praktikusan ahhoz a lehetőséghez, hogy élsportoló váljék belőlem. Habár többféle sportot űztem, jellemzően a legtovább azt, ami alkatilag a legkevésbé felel meg nekem, ahol leginkább sikertelenségre voltam ítélve, nevezetesen a tájfutást. A vívás viszont nem is ment rosszul, de mikor ott is állandóan megfuttattak, elegem lett, gyorsan batikoltam néhány pólót és művésztanoncnak álltam.)

Nem gondolok semmiféle zsengekori ideológiai kiképzésre, ne higgyétek. Senki nem prédikált arról, miért is szuper dolog a sport. Az olimpia eszméjéről még csak-csak hallott az ember a tévében, de kiesett volna a lukon, ha nincs egy olyan tudatalatti táptalaj, ahol jelentést nyernek a szavak, és kivirágzanak. Hallottunk ugyan az '56-os szovjetek elleni vízilabda meccsről, a sportban is tovább élő hidegháborúról, az NDK-s embertenyésztésről, a gyerekkori emlékeim mégis a salaktalan és tiszta érzelmekről szólnak. Nem emlékszem gyűlölettől eltorzult arcokra, acsargásra és vadállatiságra, sőt: a fejemben a nemes és intelligens dolgok fakkjába sorolódott az élsport.

Idén megint a gyerekkori önfeledtséggel szurkoltam végig az olimpiát, de először csodálkoztam rá igazán reflektíven a hozzá kapcsolódó érzelmeimre. Azt hiszem, talán a közhangulat és a közbeszéd eliszaposodása adta azt a kontrasztot, amiben olvashatóvá vált a tiszta öröm.

Talán soha életemben nem szeretem annyira a szerbeket, mint amikor azt ordítom a magyar védőnek, hogy "fogd meg, öld meg!". Komolyan, ebben egy szikrányi sötét és kicsinyes, negatív érzelem sincsen.

Soha életemben nem rendített meg annyira az elegancia, és soha nem vettem olyan komolyan, mint egy lólengés gyakorlat kapcsán.

Soha nem lelkesednék egy férficsapatért, és soha nem mondanám ki, hogy szeretem őket, ha nem egy sportcsapatról lenne szó.

Soha nem érdekelne, hogy ki milyen gyorsan úszkál egy medencében, ha nem lenne ez a fura valami, ami leginkább az olimpiai játékokban ölt testet.

Ez maga az ember ünnepe, aki képes tervezetten dolgozni egy választott célért. Az emberé, aki tud specializálódni, és egy elkülönített célhoz kimunkálni a legtökéletesebb utat. Az emberé, aki a testi és lelki erejét harmonikusan képes fejleszteni, és szimbólummá sűrítve kifejezni, hogy olyan kicsi legyen, amit a közösség minden tagja zsebrevághat, ha képes kibontani magának, ha nem.

Az emberi nem sajátos jellemzője a közösségen belüli szerep- és munkamegosztás olyan végletes módja, hogy sokszorosan képes meghaladni az egyének összességét, és így zárt rendszerből a transzcendencia felé nyílt rendszer tud lenni.

Nem hiszem, hogy ilyesmi szöveggel kellene tömni a gyerekeket, de ezért van értelme a sok hókuszpókusznak, a zászlófelvonásoknak, ünnepi beszédeknek és olimpiai himnusznak. Formaruhának, nyitó és záróünnepségeknek, mert a magunk esendő módján, így tudjuk megőrizni  a nyereségvágy, túlélési ösztön és hiúság között az eszményt, ami az emberiség titkos erőforrása.

Szóval idén először végignéztem még a záróünnepséget is, és lecsúszott a torkomon az egész peace, love, happiness.