Szerző: Lotte
Orvoshoz menni stresszes élethelyzet, még az erősebb idegzetűeknek sem kedvenc időtöltésük. Nőgyógyásznál bugyit letolni pedig még inkább kellemetlen, még a legörömtelibb pillanatokban is, mikor mondjuk először halljuk/látjuk pulzálni magzatunk szívét! Három gyerkőccel és több mint három és fél évtizeddel a hátam mögött jó néhány orvosnál megfordultam már, de itt nincs hozzászokás, marad a a várótermi és rendelői kínos, feszültséggel teli érzés.
Aminek oldásáért (és ezzel a beteg minél eredményesebb kezeléséért) a vizsgáló orvos viselkedésével nagyon sokat tehet. Orvos-beteg kapcsolatban ugyanis alapvető fontosságú a bizalom, a tisztelet és az együttműködő partnerség. Az orvosok gyógyító pályájuk alatt több ezer beteggel lépnek kapcsolatba, munkájuk jelentős része tehát kommunikációból áll. De milyen is lehet orvos és a helyzeténél fogva kiszolgáltatott beteg, szűkebben nő és nőgyógyász kapcsolata?
A szakirodalom három modellt különböztet meg (Dr. Pilling János: Orvos-beteg kapcsolat modelljei):
Ez a magatartásforma csak egyes helyzetekben (például plasztikai sebészet, mesterséges megtermékenyítés kapcsán) helyénvaló, más esetekben azonban a beteg kívánságai túlléphetnek a szokásos gyakorlaton, nem szolgálják a beteg legfőbb érdekeit, vagy költséges egészségügyi források pazarlását jelenthetik.
Az optimálisnak tekinthető kölcsönösség modelljét az jellemzi, hogy az orvos és a beteg egyaránt kontrollt gyakorol a helyzet fölött; az orvos a beteg elvárásait saját szaktudásának keretei közé helyezi; a beteg széleskörű és érthető információkat kap orvosától és aktív résztvevője saját kezelésének
A kutatási eredmények szerint ez a modell segíti elő leginkább a megfelelő diagnózisalkotást és az eredményes kezelést, ezért a legtöbb orvos-beteg kapcsolatban ennek a modellnek az alkalmazása kívánatos.
A gyerekeket - miután választott orvos mellett, de a szülésorvos anyaintézményének eszköztárát és infrastruktúráját is igénybe véve vártam és szültem - egyfajta vegyes modellben hoztam világra: fogyasztói és kölcsönösségi modell jellemezte a magánrendelőben való időnkénti megbeszéléseket és vizsgálatokat, a kölcsönösség a kórházi soron kívülin találkozókat a választott orvossal (zsebbe csúsztatott borítékkal), s a kölcsönösség és a paternalisztikus viszony váltakozott az intézmény minden más dolgozójával, akivel a háromszor kilenc hónap alatt kapcsolatba kerültem.
Azaz egyfelől az anyagi motiváltság, másfelől az orvos személyisége határozta meg az egyes modell-típusok érvényesülését. Egy ilyen bizalmi, nő-nőgyógyász közötti kapcsolat már a köszönésnél kezdődik. A fiatalabb orvosoknak ma már az egyetemen is tanítják, hogy nyújtsanak kezet, mutatkozzanak be, megalapozva ezzel a megfelelő (partneri) viszonyt. A középkorú és idősebb nőgyógyászok között ez kevésbé evidens. (Természetesen ez is általánosítás, például legjobb személyes tapasztalataim épp egy idősebb, megfontolt, alapos és bizalmat ébresztő nőgyógyászról vannak.)
Aztán indulhat úgy is egy beszélgetés, hogy köszönés helyett ezt kapjuk: "Maga miért ide asszonyom, jött, nem is ide tartozik!" vagy "Már rég' el kellett volna jönnie!", esetleg "Miért van itt már megint?!". Egy ilyesmi felütéssel lényegesen csökken a valószínűsége, hogy az - egyébként esetleg fehérköpeny-szindrómás - nő kellő árnyaltsággal tárja fel problémáját, s a gyógyítás/ellátás hatékonysága bizonyára nem javul. A nőgyógyász szakma jellemzően férfiakból áll, így a nemi különbségből fakadó tiszteletadás itt talán még fontosabb, ráadásul kellő tapintattal és határozottsággal kell rávezetni a hölgyeket bizonyos kényes kérdések elmondására. Ehhez pedig bizalmi légkör szükséges.
A beteg-orvos kapcsolatával foglalkozó kutatások kimutatták, hogy alapvető probléma az is, hogy az orvos nem hagyja szóhoz jutni a beteget (más kérdés, hogy nem minden beteg képes megfelelő tömörséggel és érthetően elmagyarázni, mi is a problémája). A felmérések szerint átlagosan 18 másodperc után szakítja félbe az orvos a beteget, s az esetek 98 százalékában a megkezdett mondatot a páciensek sose fogják befejezni. Ráadásul sokszor esnek a túlhajtott doktorok abba a hibába, hogy úgy gondolják, a fő baj az elsőként elhangzott probléma, s a páciens gyakran el sem tudja mondani a helyes diagnózis felállításához szükséges gondját-baját. Ilyen helyzetben is volt már részem, mehettem is vissza! Aztán olyat is tapasztaltam egy szakorvosi rendelőintézet nőgyógyászatán, hogy kedélyesen megbeszéltük a rendelő orvossal, milyen vizsgálat lenne indokolt, majd azt nem végezte el, hanem átadta névjegyét, melyen magánrendelői elérhetőségei szerepeltek, s jelezte, szeretettel vár az egyébként ott, helyben is elvégezhető vizsgálatokra.
De lehetnek még fontosabb, akár életbevágó pillanatok is nő és nőgyógyász találkozáskor. Ha például egy nő itt szembesül először azzal, hogy állapotos. És mondjuk nem a repeső öröm az első gondolata, hanem a kétségbeesés. Nagyon sokat számíthat, vajon a jelenlévő "külső szem" hogyan reagál. Széles a skála az elborzasztó "Megtartja?"-tól a biztató, bátorító és életigenlő szavakig. Nem tudom, létezik-e szakmai protokoll e kérdés kapcsán, ha nem, jó lenne felkészíteni erre is a medikusokat.
És hogy mindezeket miért írtam? Kitalálhatjátok, nemrég belebotlottam egy finoman szólva is "paternalisztikus" felfogású nődoktorba, akinél nem várt módon "gyermeki" helyzetbe kerültem, anélkül, hogy apát kerestem volna. Nem éreztem jól magam, s ahelyett, hogy végére jártam(tunk) volna a problémámnak, hamar menekülőre fogtam, alig vártam, hogy kijussak a rendelőből. De kinek jó ez? A betegnek, a tb kasszának és a demográfiai mutatóknak biztos nem! Még szerencse, hogy vannak nőgyógyászok, akik a "kölcsönösség" alapján állnak!
Nektek milyen tapasztalataitok vannak?
A szakirodalom három modellt különböztet meg (Dr. Pilling János: Orvos-beteg kapcsolat modelljei):
A paternalisztikus modell jellemzője, hogy a kontroll az orvos kezében van; az orvos fölérendelt ("apai"), a beteg alárendelt ("gyermeki") helyzetben van; a beszélgetést az orvos irányítja; a beteg csak korlátozottan jut hozzá az információkhoz és a döntéseket az orvos hozza meg.
Ez a magatartás a súlyos állapotú betegeknél helyénvaló lehet, de a legtöbb esetben nem felel meg a betegek elvárásainak, alkalmazása gyakran fokozza a diagnosztikai tévedések lehetőségét és rontja a betegek együttműködési készségét.
A fogyasztói modell jellemzője, hogy a kontroll a beteg kezében van; a beteg elvárásokat fogalmaz meg az orvos tevékenységével kapcsolatban és az orvos pusztán szaktudását kínálja fel a betegnek, s teljesíti annak elvárásait
Ez a magatartásforma csak egyes helyzetekben (például plasztikai sebészet, mesterséges megtermékenyítés kapcsán) helyénvaló, más esetekben azonban a beteg kívánságai túlléphetnek a szokásos gyakorlaton, nem szolgálják a beteg legfőbb érdekeit, vagy költséges egészségügyi források pazarlását jelenthetik.
A kutatási eredmények szerint ez a modell segíti elő leginkább a megfelelő diagnózisalkotást és az eredményes kezelést, ezért a legtöbb orvos-beteg kapcsolatban ennek a modellnek az alkalmazása kívánatos.
A gyerekeket - miután választott orvos mellett, de a szülésorvos anyaintézményének eszköztárát és infrastruktúráját is igénybe véve vártam és szültem - egyfajta vegyes modellben hoztam világra: fogyasztói és kölcsönösségi modell jellemezte a magánrendelőben való időnkénti megbeszéléseket és vizsgálatokat, a kölcsönösség a kórházi soron kívülin találkozókat a választott orvossal (zsebbe csúsztatott borítékkal), s a kölcsönösség és a paternalisztikus viszony váltakozott az intézmény minden más dolgozójával, akivel a háromszor kilenc hónap alatt kapcsolatba kerültem.
Azaz egyfelől az anyagi motiváltság, másfelől az orvos személyisége határozta meg az egyes modell-típusok érvényesülését. Egy ilyen bizalmi, nő-nőgyógyász közötti kapcsolat már a köszönésnél kezdődik. A fiatalabb orvosoknak ma már az egyetemen is tanítják, hogy nyújtsanak kezet, mutatkozzanak be, megalapozva ezzel a megfelelő (partneri) viszonyt. A középkorú és idősebb nőgyógyászok között ez kevésbé evidens. (Természetesen ez is általánosítás, például legjobb személyes tapasztalataim épp egy idősebb, megfontolt, alapos és bizalmat ébresztő nőgyógyászról vannak.)
Aztán indulhat úgy is egy beszélgetés, hogy köszönés helyett ezt kapjuk: "Maga miért ide asszonyom, jött, nem is ide tartozik!" vagy "Már rég' el kellett volna jönnie!", esetleg "Miért van itt már megint?!". Egy ilyesmi felütéssel lényegesen csökken a valószínűsége, hogy az - egyébként esetleg fehérköpeny-szindrómás - nő kellő árnyaltsággal tárja fel problémáját, s a gyógyítás/ellátás hatékonysága bizonyára nem javul. A nőgyógyász szakma jellemzően férfiakból áll, így a nemi különbségből fakadó tiszteletadás itt talán még fontosabb, ráadásul kellő tapintattal és határozottsággal kell rávezetni a hölgyeket bizonyos kényes kérdések elmondására. Ehhez pedig bizalmi légkör szükséges.
A beteg-orvos kapcsolatával foglalkozó kutatások kimutatták, hogy alapvető probléma az is, hogy az orvos nem hagyja szóhoz jutni a beteget (más kérdés, hogy nem minden beteg képes megfelelő tömörséggel és érthetően elmagyarázni, mi is a problémája). A felmérések szerint átlagosan 18 másodperc után szakítja félbe az orvos a beteget, s az esetek 98 százalékában a megkezdett mondatot a páciensek sose fogják befejezni. Ráadásul sokszor esnek a túlhajtott doktorok abba a hibába, hogy úgy gondolják, a fő baj az elsőként elhangzott probléma, s a páciens gyakran el sem tudja mondani a helyes diagnózis felállításához szükséges gondját-baját. Ilyen helyzetben is volt már részem, mehettem is vissza! Aztán olyat is tapasztaltam egy szakorvosi rendelőintézet nőgyógyászatán, hogy kedélyesen megbeszéltük a rendelő orvossal, milyen vizsgálat lenne indokolt, majd azt nem végezte el, hanem átadta névjegyét, melyen magánrendelői elérhetőségei szerepeltek, s jelezte, szeretettel vár az egyébként ott, helyben is elvégezhető vizsgálatokra.
De lehetnek még fontosabb, akár életbevágó pillanatok is nő és nőgyógyász találkozáskor. Ha például egy nő itt szembesül először azzal, hogy állapotos. És mondjuk nem a repeső öröm az első gondolata, hanem a kétségbeesés. Nagyon sokat számíthat, vajon a jelenlévő "külső szem" hogyan reagál. Széles a skála az elborzasztó "Megtartja?"-tól a biztató, bátorító és életigenlő szavakig. Nem tudom, létezik-e szakmai protokoll e kérdés kapcsán, ha nem, jó lenne felkészíteni erre is a medikusokat.
És hogy mindezeket miért írtam? Kitalálhatjátok, nemrég belebotlottam egy finoman szólva is "paternalisztikus" felfogású nődoktorba, akinél nem várt módon "gyermeki" helyzetbe kerültem, anélkül, hogy apát kerestem volna. Nem éreztem jól magam, s ahelyett, hogy végére jártam(tunk) volna a problémámnak, hamar menekülőre fogtam, alig vártam, hogy kijussak a rendelőből. De kinek jó ez? A betegnek, a tb kasszának és a demográfiai mutatóknak biztos nem! Még szerencse, hogy vannak nőgyógyászok, akik a "kölcsönösség" alapján állnak!
Nektek milyen tapasztalataitok vannak?
Volt már ilyen, olyan élményem nekem is két gyerek után,de tényleg megszokhatatlan! Sokszor hiányzik az empátia.
VálaszTörlésÉn nőhöz járok, 15 éve, két gyereket szült, jókedvű, tele empátiával, szeretettel, mind a négyet nála szültem, több volt a nevetés, mint a jajgatás. Még ha picit izgulok is, mindig örömmel várom a találkozást. rettegek, hogy egyszer nyugdíjba megy, akkor nem tudom, mi lesz velem.
VálaszTörlésFakirma
Szerintem borzasztó nehéz igazán jó, empatikus nőgyógyászt találni. Nekem azért van egy :)
VálaszTörlésEttől függetlenül rossz ez a rendszer, hogy a dokik bele lóg, mert be kell menniük éjszaka, ünnepekkor, mindenkor, ha szülés van. Sokkal jobb lenne, ha megtiltanák a kórházak, hogy a választott orvos bemenjen (egyébként úgy hallottam már Magyarországon is van ilyen kórház). Mindenki az ügyeletesnél szülne, s talán annak a színvonalát erősítenék. Így az orvosok sokkal jobban tudnának törődni a nővel, mint beteggel és emberi lénnyel. Ez a túlhajszoltság és sztárolás nagyon káros.
De egy fecske nem csinál nyarat, én is egy picike fogaskerék vagyok ebben a rendszerben.
Réka
az urológusnál se jobb, lányok!
VálaszTörlésRéka, ezt nagyon nem értem. Mi értelme lenne akkor szülészt választani? Engem például marhára nem érdekel h a várandósság alatt a havi vizsgálatoknál ki kérdezi meg tőlem h minden rendben van-e, az számít h a szülésnél nyugodtan rábízhassam magam (és persze a gyermekem). Sajnálni nem igazán tudom őket, mindenki tisztában van vele h ez egy ilyen szakma/hivatás, még mindig jobb mint egy sóderbányában ügyeletesnek lenni az éjszakai rakodásoknál. És azt sem hiszem h egy jó orvos lényegesen többet hibázna ilyenkor, az "enyém" pl legutóbb másodszor jött vissza szüléshez aznap éjjel, előttem egy császáros anyuka volt, és úgy éreztem tökéletesen ura a helyzetnek - ha egyáltalán lehet ilyet mondani egy szülésnél :) nyilván nem lehet :)
VálaszTörlésÉs találkoztam már néhány olyan nőgyógyásszal, akinek a színvonalát nem szeretném erősíteni :)
VálaszTörlésRészben értelek Anyus, ez a gondolat nekem is sokáig szentségtörésnek tűnt. Nekem is fontos, hogy ott legyen a doki, de meg tudnék barátkozni egy mindenki számára humánusabb rendszerrel.
VálaszTörlésAz a kilenc hónap pedig, amikor dokihoz jársz, nagyon is fontos. Nem voltam egy problémás babaváró, de kisebb-nagyobb gondok azért felmerültek. Persze, ha az orvos úgyis rohan, akkor tényleg kevesebb az értelme, mert azt úgysem kérdezik meg, hogy a kis lelkem hogy van.
Ezen túlmenően pedig sok szülés azért is nehéz, vagy végződik császárral, mert a kórházban sokszor még a saját doki is siet, gyorsít, burkot repeszt, méricskél. Általában sietős és gyári a tempó, hát hogyan lehetne ezen változtatni? Csak azt ne mondjátok, hogy több pénzzel!
Réka
És az urológián mi a jobb? Az anyáskodó nő, vagy az empatikus férfi?
VálaszTörlésNem hiszem h humánusabb lenne ha mindenkinek az ügyeletesnél kellene szülni, azt meg főleg nem h attól a tehetségtelenebb orvosok tehetségesebbek, a bunkók sokkal kevésbé bunkók lennének. Sőt azt sem h biztonságosabbá válna a rendszer, hiszen a szülések száma nem egyenletes, egyik éjjel teli vannak a szülészetek, máskor meg egész nap alhatna az ügyeletes doki.
VálaszTörlésAz orvosválasztás pont azért jó, mert mint látod, az igények is eltérőek :) én azt sem bánnám ha egyszer sem kellene vizsgálatra menni a kilenc hónap alatt, és még nem volt olyan problémám amit másfél perc alatt ne tudtam volna megbeszélni a dokival. Viszont határozottan nem szeretnék egy ügyeletes hentes keze alá kerülni a célban.
Egy ilyen rendszer kizárólag a méregdrága magánklinikáknak lenne jó, mert akinek elég pénze van, nyilván nem kockáztatna.
VálaszTörlésSzofi! Én még nem voltam urológián, de mivel lehet kellemetlenebb egy nőgyógyászati vizsgálatnál? Azt hittem, az urológia a férfiaknak kínos igazán.
VálaszTörlésAnyus! Akkor minden jó így, ahogy van, ezen a világok legeslegjobbikán? Belátom, álláspontom egyik fő rákfenéje a hentes doktorok kérdése. De a saját doki sem feltétlenül életbiztosítás (szomorú tapasztalat a családomban), és a jó dokihoz is csak a jobb anyagi helyzetűek jutnak hozzá.
Réka
Nem gondolom h a saját doki nem hibázhat, de nyilván nem hátrány h ismeri a "kórtörténetemet", vagyis nem annyit tud rólam ami a felvételi lapra pillantva megragadt benne.
VálaszTörlésSosem akartam sztárszülészt, nem is volt rá pénzem, mégis jó orvosaim voltak.
A sztárolás ellen sztem nem kell ennyire durva adminisztratív módszer, esetleg meg lehetne határozni h egy orvos hány kismamát vállalhat egy hónapban... De az Egymillióan a Szabad Orvosválasztásért vészbuk-csoporthoz én is csatlakoznék :)
Szofi, az urológia bejönne neked, ott Menzelfilm-szereplők dolgoznak. Azt leszámítva, hogy majd meghaltam, műtét közben is jól szórakoztam. mondjuk mindegyik be volt rúgva, főleg a főorvos :) a nógyógyászok sokkal humortalanabbak. mondjuk engem különösebben nem érdekel, hogy ki az orvos, van egy szülésznőm,aki a tényező, az orvos meg egy szereplő, akit nem lehet kihagyni. van is egy ilyen, fogalmam sincs milyen ember, egy megfelelő szolgáltatás, és ennyi.még mosolyogni se szokott.
VálaszTörlés