Dum spiro spero - Spiró György regényéről

Szerző: Lotte

Fakirma Riposztjára riposztolva jelzem, magam is megcsömörlöttem a felfokozott politikai évkezdéstől, amely századszorra is megmutatta, milyen alapvető felfogásbéli különbségek vannak magyar és magyar között, s ezek szinte lehetetlenné teszik az értelmes kommunikációt. A könyv, amit olvastam, most mégsem teljesítette be a hozzá fűzött reményt, tudniillik, hogy repítsen ki legalább az esti altatást követő percekre a körülöttünk lévő világ konfliktusözönéből, inkább annak mélységeibe és forrásvidéke felé kalauzolt. Mégsem bántam meg.

Spiró György 2010-es Tavaszi tárlata jó regény. Letisztult, már-már szikár stílus, arányos szerkezet, jól felépített történet.
A regény főszereplője Fátray Gyula 47 éves, zsidó származású gépészmérnök, kommunista-szimpatizáns gyári középvezető. Teljes antihős: elvek és emelkedett érzések nélkül áll, sem szeretni, sem gyűlölni nem lehet, legfeljebb csodálkozva szemlélni, mint egy különös bogarat: hogy létezhet valaki élő emberi kapcsolatok nélkül? Felesége jó esetben is csak idegesíti, fiát megveti, sőt néha gyűlöli is, baráti kapcsolatai nincsenek, a tágabb családról szó sem esik; nem lelkesíti hit, szerelem vagy eszme. Talán csak Újlipótvárost szereti, a regény legérzelmesebb leírásai is ezzel foglalkoznak: a Pozsonyi úti szemfelszedő, a fodrászat vagy az egykori Szamovár Presszó ábrázolása nekem, az utcában gyerekeskedőnek igazi csemege. De Fátray másért nem lelkesül. Gond nélkül elfogadja a kommunista ideológiát, ám lehetséges opcióként merül fel számára a nyugat felé disszidálás ötlete is. Végtelen szomorú és tartalmatlan élet.

Fátray a történet indulásakor aranyérműtéte miatt kórházban tölti a forradalom sűrű, véres napjait. És máris ott állunk a gyökereknél, az 1956-hoz fűződő viszonynál. "Miféle igazsága volt és kicsodának?"- teszi fel a kérdést Fátray, aki csak annak örül, hogy altesti problémája miatt módjában sem állt a "kritikus napokban rosszul dönteni, sőt egyáltalán, dönteni", így róla sem dönthetnek majd rosszul, talán még jól is jár, hisz igazoltan tiszta emberként hagyta el a Rókus Kórházat. Az első feloldhatatlan ellentét: ha nincs fekete és nincs fehér, csak a maszatolt elvtelenség, honnan induljunk ki? Ha nem világos, hogy egy forradalomnak igenis lehet igazsága, mibe kapaszkodjunk a viharokban?

Aztán Fátraynak csalatkoznia kell, egy újságcikkben neve váratlanul valamiféle konspiráció kapcsán jelenik meg. Nem tévedés, nincs helyreigazítás. A cikk nyomán egyre fogy a levegő főhősünk körül, megkérik, hogy ne menjen be a gyárba, s elkezdődik az a néhány napos pokoljárás, amikor szembesül a rendszer működésével: bezárulnak az ajtók, foglaltak a vonalak, elfordulnak az ismerősök. 

És a kétségbeesés pillanataiban elhangzanak a főhős és az író nagy mondatai, a regény primer üzenete: "Mitől van az, hogy nálunk mindig a söpredék kerekedik felül? Mindegy, hogy feudalizmus, kapitalizmus, szocializmus van-e éppen." "Mérhetetlen, ősi gyűlölet öltött testet a forradalomban, ez ölt testet a megtorlásban, ez volt a mélyén a háborúnak és a megelőző hazug, gyilkos, háborút áhító békének. (...) Szolganépség. Hajlong, amint valami erőt mutatnak neki, és végrehajt, bármi legyen is a parancs. Csak akkor kezdeményez, ha megengedik neki, hogy a mások kínzásában találékony lehessen... Görbe, sunyi, babonás lelkek, megmondják nekik, ki a boszorkány, ki ver szemmel, és agyonütik. Az intéző titkos óhaját kiszimatolják, a lányukat, feleségüket, az anyjukat az intéző ágyába gyömöszölik, és amíg az a nőt döngöli, az ágy alatt a csizmáját suvickolják a nyelvükkel. Ezt tanulta a nép ezer évig, és ez valódi tudás, nem pedig homályos, időleges, foszlékony elvek és eszmék." 

És ezen a ponton megint elfogadhatatlan az érvelés és feloldhatatlan az ellentét. Ha nincs fekete és nincs fehér, persze, lehet így is lát(tat)ni a világot. De a jó és rossz öröktől való létezésének tagadásával nem marad más, csak Fátrayk. Érzések és hit nélkül. Nem marad más, csak a cinizmus, és mindennek az áruba bocsáthatósága. Nincs semmi, csak vegetálás.

(Ráadásul innen valóban csak egy ugrás Kertész Ákos tavaly augusztusban megjelent ominózus írása, miszerint „a magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.” De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire. Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt.”)

Aztán egy véletlen folytán mégis ejtik a megkonstruált ügyet, s mint ha mi sem történt volna, '57 május elsején már újra ott van a gyár képviseletében a milliós tömeg közepén Fátray elvtárs is. Története az antihőshöz méltón ér véget. Nem rajta múlott ez a "happy and" sem, ahogy szinte semmi az életében.

A tehetséges liberális író regényéből áradó világ- és magyar-kép a magamfajta, félországnyi nemzeti idealistának elfogadhatatlan. És sehova nem vezet. Mert nem lehet létezés jó és rossz nélkül. Ami között a méltányosság kovácsolhat hidat, de sosem létezhetnek azonos parton. 

Valóban rögös a megértés útja. De nem szabad feladni. Dum spiro spero.