Szerző: FiloSzofi
Irma posztját olvasva az jutott eszembe, hogy az udvarlás és udvaroltatás (hogy lehet ezt szebben mondani?) épp erre való lenne, hogy szimbolikusan, sűrítve bemutassuk egymásnak a szeretetnyelvünket, meg a szeretethallásunkat.
Én imádtam anno a kis játékokat, de bele is buktam néhányba, mikor kiderült, csak én játszom a szerepet, partner sehol, csak kerekedő szemek: - Most meg mit vár tőlem ez a liba?
Volt aki azonnal ugrott a leejtett a zsebkendőmért, és olyan is, akivel annyira élveztük a szerepjátékot, hogy meg is maradtunk annál, és sosem lett belőle szerelem, csak bolondozás.
Hufnágel Pistinek, akihez végül valóban feleségül mentem, dobálhatom a zsebkendőimet, legfeljebb megkérdezi, miért nézek olyan furcsán, miközben épp rajta áll a csipkés darabon. És boldog házasságban élünk immár hat éve.
Szóval az egészben nincs semmi logika.
Ti hogyan udvaroltattok?
Eddigi szerencsés kis életemben,a férfiak és az ezzel kapcsolatos játékok álltalában könnyen mentek-így vagy úgy!Csak egy nagy-kőkemény kivétel volt,az én drága kis párom-gyermekem apja!
VálaszTörlésElöbb hullámvasútaznék a Grand Canyon-ban mint azt a zaklatotságot.:)De mégis csak vele tudom elképzelni az öregséget.
Jellemző, hogy csak az nincs benne a klipben, hogy érdemes volt-e annyit futni szegény csávónak.
VálaszTörlésA csajokat ez már nem érdekli.