Százhatvan éve született Mikszáth Kálmán. Róla keresgélvén egy novellára bukkantam, amit végigbőgtem. Megosztom veletek, ez is ő.
A ló, a bárányka és a nyúl
Két nagyon szomorú időszakom van,
amikor nem tudok mosolyogni: ha ilyenkor írok, ne vegyétek kezetekbe a
dolgaimat - ha nem szeretitek a keserűt.
Ebből a két időszakból a forró
nyárra esik az egyik, amikor a város megindul az erdő felé. Én magam is
megyek a családommal együtt - de "valakit" itt kell hagynom. A másik
időszak a zord télre esik, mikor az erdők indulnak meg a város felé.
Egy fa az erdőből, egy kicsike fa
(az olcsóbbakból) eljut az én lakásomra is, de már nem talál ott
"valakit". Valaki a neve. Nem szabad másképp kimondani. a testvérkéi is
így szólnak, ha emlegetik, ha kivetődik valami fölturkált fiókból egy
ostornyél, egy pityke a veres mellénykéről vagy egy kis kalapács.
"Melyiteké ez gyerekek?" Félve mondják, halkan mondják: "Azé a valakié
volt." Igazi nevétől malomkő a szívem, két kút a két száraz szemem.
Egyetlenegy csésze van a háznál,
amelyen ott áll a neve felírva: "Jánoska". Ebből iszogatta a kávéját, ő
és a macska, mert a felét mindig od'adta a macskának. Most én reggelizek
abból a csészéből. Szomorúan nézi messziről a macska, mintha
kérdezgetné: "Hol az én kis gazdám?"
Még a kő is megfordulhat, amit a vízbe dobnak, hullám felemeli, más oldalra fordítja, de az én bánatom, az meg nem fordulhat.
Menekszem az emlékektől, s rajként tódulnak elém. Futok tőlük, és hívogatom őket magamhoz.
Ott állnak az íróasztalomon az ő
kedvenc állatjai, amikkel utoljára játszott: nem szabad elmozdítani. A
ló a nyereggel, a nyúl a piros pántlikával, a bárányka a csöngettyűvel a
nyakán. Mereven, csöndesen néznek rám, amikor írok, s egyszer csak
valamely sornál, ha egy könyvet vagy iratot tovább találok taszítani a
könyökömmel, megszólal a bárány nyakán a csengettyű:
- Kling-klang! Kling-klang! Hol a
mi kis gazdánk? Hol a mi kis gazdánk, aki megitatott, aki megetetett,
pici kezeivel aki simogatott, ki a zöld pokrócra legelni rakott?
Mit kérditek, hol van? Hiszen elég
legelnivalót hagyott nektek. Azt a széles rétet, ahol az én jókedvem
virágzott...Hiszen utoljára is rátok gondolt. Haldokló hangjával
benneteket szólított: lovacskám! báránykám!
Mindig olyan gyenge, vézna fiúcska
volt. Nem akart enni. Az orvosok pedig váltig mondogatták: "Húsra kell
fogni a Jánoskát, hogy izmosodjék, erős legyen."
Mennyi leleményesség, mennyi furfang kellett, hogy a lábáról levegyem. Mert éppen a húst szerette legkevésbé.
Ígértem neki képeskönyvet. Használt
is egy napra, míg a könyvet átlapozta, másnap már nem evett. Hoztam
neki száz és száz játékot. De mi lett a vége? A húst nem szerette meg,
hanem a játékokból kiszeretett.
Később hiába ígértem akármit, mindenre rázta a szép szőke fejecskéjét:
- Nem eszem, nem eszem.
- Igazi lovat veszek esztendőre.
- Nem eszem húst mégsem.
- Sarkantyút veretek kicsi csizmáidra.
- Jaj, nem eszem én húst!
Egyszer aztán ölembe ültettem Jánoskát, és elkezdtem neki magyarázni okosan a dolgot:
- Pedig látod, abból nagy hiba lesz, ha te húst nem eszel.
Ragyogó szemeit, azokat az édes szemeit rám vetette kíváncsian, hogy mi baj lesz abból.
- Mert mikor te húszesztendős leszel, akkor én téged fölviszlek Bécsbe.
- Ahol a király lakik?
- Ahol a király lakik, szívecském, éppen őhozzája.
- Mama is velünk jön?
- Mama nem jön velünk. Csak magadat viszlek, mert neked ott meg kell verekedned a király fiával.
Mosolygó képe komoly lett, magas,
sima homlokára kiült az öreges ránc, s a szívecskéje hangosan dobogott.
Volt annak a dobogásában félelem is, büszkeség is.
- Igaz lesz az, apa?
- Igaz lesz, ha mondom, csak aztán
jól üssön ki a dolog, mert ha te leszel birkózásban az erősebb, akkor
neked jut az ország, ha pedig a király fia lesz az erősebb, akkor övé
marad az ország: téged pedig becsuknak egy börtönbe.
Szeme megvillant, s hogy megvigasztaljon, puha kezeivel megsimogatta arcomat.
- Nekem úgy látszik, én leszek az erősebb.
- De nekem nem úgy látszik - mondám
szemrehányóan -, mert a király fia mindennap egy font húst eszik meg,
hogy növekedjék az ereje, te pedig nem akarsz enni. Szomorítod a
szívemet, és nem szerzed vissza az országot a magyaroknak.
Jánoska meg volt győzve.
- Nekem két font húst süssenek! - selypíté parancsolón.
S attól a naptól kezdve rendes húsevő lett, s ha tán ingadozott benne néha az akarat, elég volt rápirítani az asztalnál:
- János, János, megvernek Bécsben, majd meglátod!
Ennek az ideának élt, amíg élt.
Ezért evett, erről kellett mesélni esténkint. A nagy bécsi verekedésre
készült örökösen. Fel is osztotta már a kivívott országot a testvérei
között: Laci megkapta az összes ökröket, amik az országban vannak.
Albert megkapta a teheneket, nekem ideadta belőle az embereket.(Kivéve a
házmestert és Zsófit, az öreg dadát. Ezeket megtartotta magának.)
Egyszer aztán meghallotta, elárulták künn a konyhában a szolgálók, hogy a király fia meghalt.
Szegény kis cselédkém, egészen beleszomorodott.
- Hát most már én kivel verekszem?
Pedig nem messze volt már akkor az a
rém, akivel meg kellett verekednie. A difteritisz. A halál
legrettenetesebb generálisa. Huszonnégy napig viaskodott vele, s ha több
húst eszik, ő győzte volna le a difteritiszt.
Ó, milyen huszonnégy nap volt ez! Ha volna szívem leírni. Mikor haldokolva odahítt a kis ágyacskájához, és azt súgta a fülembe:
- Apa, ha meghalok viseld gondját az állataimnak, oda ne add se Lacinak, se Albertnek, mert azok összetörnék.
Még egyszer látni akarta.
Az anyja odavitte ágyába a lovacskát, a báránykát és a nyulat.
Nézte, nézte őket, keze már erőtlen volt arra is, hogy megfogja.
Azután még egyszer odaintett, s
nagy titokzatosan egy fényes krajcárkát nyomott a markomba. (Az orvostól
kapta, amiért az orvosságot bevette.)
- Nekem adod, Jánoskám?
- Az állatok kosztjára - felelte elhaló hangon.
Itt van a szobában a karácsonyfa.
Gyújtsátok meg rajta a gyertyákat - tudnak-e még ragyogni, világítani?
Hadd jöjjenek be a gyerekek. Minden kész! Minden olyan rajta, mint
tavaly. Hát igazán termettek a diófák még diókat az idén is?
Nem. Nem. Lökjétek félre az
összevásárolt új holmit! Ide kell állítani a fa alá a lovacskát, az
aranysárga sörényűt, a nyulat és báránykát, akiket nekem kell kosztolnom
abból a kis rézkrajcárból.
Itt álltak tavaly, álljanak itt az idén is. Rázd meg magadat báránykám, hadd hallom csengődnek szívet tépő hangját:
- Kling-klang! Kling-klang! Hol a mi kis gazdánk?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése