Évről évre elfelejtem, milyen sűrű is a karácsonyi időszak.
Most nem elsősorban a teendők és vendégségek sokaságára, és nem is és az
étkezések között eltelt idő rövidülésére gondolok. Inkább egyfajta érzelmi
besűrűsödésre. A családi sokadalom óhatatlan velejárója a jókedv és sok nevetés
mellett az idegesség és a konfliktusok megszaporodása is: rájövünk, hogy rokonság
ide vagy oda, bizony a mi családunk sem különb a Deákné vásznánál. (Tényleg, ki
lehetett vajon deákné vagy Deákné?!)
Sok jó ember kis helyen is elfér, de sok konfliktus is
megfér egymás mellett egy nappaliban. A jászol tövében, minden igyekezet ellenére
sem tudunk kibújni a bőrünkből: a kötözködő rokonról félóra múlva ugyanis
leolvad a karácsonyi jóindulat, a cinikus előbb utóbb nem állja meg, hogy ne szóljon le
valami fontosat, a notórius késő lekési a húslevest, a magának való pedig rossz
időzítéssel úgyis felpattan majd és lelép a helyszínről.
A családi élet szentjei azok, akik elviselik az én-központúak
szeszélyeit, s feláldozzák saját testi- és lelkierejüket a családi békéért. Ők azok, akik képesek
nem megszólalni vagy elütni egy viccel a feszült helyzeteket, miközben optimális kulisszát próbálnak nyújtani az ünnephez. A teherviselés egy családi közösségen belül sem egyenletes, nálunk legalábbis rendre
ugyanazok cipelik vállukon a munka javát (legyen szó akár főzésről vagy
konfliktuskezelésről), a többiek jó esetben inkább csak élvezői, rosszabb
esetben kritikusai a családi együttlétnek. Ki-ki pozicionálhatja
magát saját családja tekintetében, de tartozzunk bár ide vagy oda, örüljünk, amíg van kikkel ünnepelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése