Aki még nem tudja, az a Heti Válasz e heti számának nyálazgatása közben értesülhet
róla, hogy az UNESCO döntése alapján a magyar táncház módszer a
szellemi kulturális örökség része lett. Végre egy igazán jó hír, aminek mi magyarok
tiszta szívből örülhetünk!
Jellemző módon a táncházzal is
úgy vagyok, mint mondjuk a számítógéppel: használom, de valójában fogalmam
sincs róla, milyen elvek alapján működik. Informatikából még nem okosítottam ki
magamat, de a táncház-témában most már penge vagyok.
Nagyjából negyven éve indult el a mozgalom, amikor a folklór-szakembereknek derengeni kezdett, hogy a népdalokat, népszokásokat, táncokat nem csak gyűjteni lehet, hanem aktívan használni és tovább hagyományozni is. Így hát díszdobozolás helyett a magyar néphagyományról lefújdogálták a port, és 1972-ben Budapesten megnyitotta kapuit az első magyar táncház. A kezdeményezést nagy lelkesedés fogadta, kiderült, hogy a folklórtudósok kicsiny csapatán kívül mások is szívesen csemegéznek régi hagyományainkból, így hát további gyűjtések indultak az ízes „hazai" feltárása érdekében. A táncházmozgalom zajos sikert aratott, nem csak kis hazánkban, de szerte Euróbában is. S következzen még egy jó hír: nem csak öngyilkosságban állunk előkelő helyen a világ országai között, hanem képzeljétek, világelsők vagyunk a folklórértékek egy főre jutó feltárásában is! Elsőre nekem kicsit viccesen hangzik ez az adat, el se tudom képzelni azt a mértékegységet, ami a folklórértékeket méri, mindenesetre egy ilyen tudományosan hangzó mondat hallatán büszkén húzhatjuk ki magunkat! A magyarságunkkal kapcsolatos negatív megnyilvánulások elhomályosulhatnak egy pillanatra, s gazdag gyökereink némi nemzeti önbizalomra adhatnak okot! Itt nem a habzó szájú nemzeti lobogós melldöngetésre gondolok, csak arra a megnyugtató érzésre, hogy olyan nemzeti családunk van, ami akár biztonságot is adhat nekünk.
Nagy lelkendezésem közepette azért be kell vallanom, ha rajtam múlt volna
a néptánc mozgalom jövője, az biztos, hogy még valamikor az 1970-es évek végén
csődött mond az egész forradalmi felbuzdulás. Abban az időben édesanyám a
hagyományokat tudatosan őrző szülőként lelkesen hordott engem,
óvodás lányát a közeli táncházba. Sajnos ezekből az időkből mindössze két
emlékem maradt. Az egyik az, hogy soha sem tudom úgy rakni a lábam, ahogy a
többiek lazán csapkodják, a másik pedig
egy olyan alkalom, amikor elfoglalt anyám egy óvodástárs apukájára bízott
engem, s én az első perctől az utolsóig végigüvöltöttem a hagyományőrző estet.
A botláb-para azóta is megmaradt, az apuka-fóbia szerencsésen elmúlt.
Bár az előrángatható emlékek szintjén a győzelem nem teljes, a tudatalattimba ezekben az időkben
vésődhetett bele annak a hite, hogy kisgyermek korban a
magyar néphagyománynak alternatívája nincs. Olyan, mint az anyanyelv – az anyatejjel
kell magunkba szívni, még akkor is, ha a későbbiekben nem leszünk pántlikás hajú
elszánt csípőringatók. Nem is az a lényeg, hogy a csárdás lépései belénk
vésődjenek (bár azt mondják, a néptánc megtanulása után minden más csak gyerekjáték), inkább hogy otthonosan mozogjunk abban a közegben, ahonnan a gyökereink fakadnak.
Mi Budapesten a Pestújhelyi Közösségi Házba Tálas Ágnes és Kiss Zsolt családos néptánc foglalkozására járunk a kislányokkal (ezt az infót csapjátok a jövő heti Hurrá Hétfő ajánlóhoz és gyertek el Ti is!). Tényleg nem vagyok egy fodros szoknyás magyar lyányka, nagyjából ez az egyetlen hely, ahol mostanság lelkesen őrzöm nemzeti hagyományaimat: a játékos tánctanulás mellett, mindig megismerkedünk egy népi hangszerrel (mindig élő zene van!), rendszerint az éppen aktuális ünnepkörhöz kötődő dalokat énekelünk, és soha nem marad el valami népi játék tanulása sem – mindez vidám, családias, szeretetteljes légkörben zajlik. Drága mulattság, mivel kevesen vagyunk (5-6 családnál több szinte soha sincsen), de megéri. Ágiék lelkesen üdvözölték az UNESCO kedvező döntését. Ők azt remélik, hogy a táncház módszer méltó helyére kerül, egyre több ember fogja a szívén viselni a sorsát, illetve talán mostantól több lehetőség nyílik tevékenységi köreik bővítésére.
Mi Budapesten a Pestújhelyi Közösségi Házba Tálas Ágnes és Kiss Zsolt családos néptánc foglalkozására járunk a kislányokkal (ezt az infót csapjátok a jövő heti Hurrá Hétfő ajánlóhoz és gyertek el Ti is!). Tényleg nem vagyok egy fodros szoknyás magyar lyányka, nagyjából ez az egyetlen hely, ahol mostanság lelkesen őrzöm nemzeti hagyományaimat: a játékos tánctanulás mellett, mindig megismerkedünk egy népi hangszerrel (mindig élő zene van!), rendszerint az éppen aktuális ünnepkörhöz kötődő dalokat énekelünk, és soha nem marad el valami népi játék tanulása sem – mindez vidám, családias, szeretetteljes légkörben zajlik. Drága mulattság, mivel kevesen vagyunk (5-6 családnál több szinte soha sincsen), de megéri. Ágiék lelkesen üdvözölték az UNESCO kedvező döntését. Ők azt remélik, hogy a táncház módszer méltó helyére kerül, egyre több ember fogja a szívén viselni a sorsát, illetve talán mostantól több lehetőség nyílik tevékenységi köreik bővítésére.
Ám úgy legyen, én tiszta szívből
drukkolok Nekik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése