Ma reggel Tüskeböki ovifocival kezdett. Elfelejtettük, majdnem le is késtük, de gyorsan, pattogva öltözött, hogy elérje még a kezdést. Ovis zsákjából túrta elő csíkos rövidnadrágját és pólóját, no meg a pecsétgyűjtő kis papírfüzetet, amibe minden alkalom után egy kis nyomdanyomat kerül. Igazi kincsesfüzet, öt pöcsét után jár egy lufi vagy matrica, s ma lesz meg az ötödik! Bökkencs, a mi kis középsőnk, érthető, hogy ma különösen gyors volt.
Szokott vicces mozdulataival, lábait oldalracsapva futott a tornaterembe, mi pedig késés ide vagy oda, bekukucskáltunk még a párás ablakon. Ott állt a sok idegen (és hozzá képest méretes) kisfiú között, pipaszár lábai a földig értek, kezében a kis füzetet tördelve, félrehajtott fejjel, merengő ábrázattal várta a kezdést.
Mitől van az, hogy a sírás fojtogatott bennünket ahogy ott állt ez a cingár kisfiú? A mi kisfiúnk, akit nap mint nap magára kell hagynunk, akárhogy is nézzük, idegenek között. Olyan védtelen kis jószág még, pedig már igazi nagycsoportos! Néha majd' megszakad a szív, pedig igazán semmi különös nem történik...
Látom magam előtt a jelenetet és facsarodik a szív. Annyira tudom, miről beszélsz! Az én tapasztalatom egyébként az, hogy vannak olyan gyerekek, akik mindig olyan nagyon védtelennek tűnnek,és vannak, akiket könnyebb elengedni, mert jobban fel vannak vértezve a világgal szemben (gondolom könnyen kitalálod, nekem melyik gyerekemért sajog a szívem legtöbbet.)
VálaszTörlésÉs a legrosszabb, hogy nem védheted meg mindig őket. Nem csak azért, mert nem vagy jelen, hanem mert egy csomó csatát tényleg nekik kell megküzdeniük. Nyáron voltunk egy ovis táborban, ahol királykisasszony egy összeszokott közösségbe pottyant bele. Három napig küzdött azért, hogy fogadják be, mi az apjával csak könnyes szemmel néztük, de nem tehettünk semmit. Szörnyű volt hallgatni, hogy "nekem nem akar senki a barátom lenni". Egy hónapja se jár óvodába, de már versengenek a kegyeiért a gyerekek. De azért azt a három napot soha nem felejtem.