Kié lesz a kisködmön? - a köldökzsinór dilemmáról még egyszer

Mikor Telhetetlen Bendőt öt naposan hazavittük a szülészetről, Preember kétségbeesetten nézett a mózeskosárban pislogó csomagra: „Irma, a rohadt életbe, tuti, hogy ezt nem tudjuk életben tartani!”. Aztán teltek a hetek, s ahogy lassan elkezdtünk bizakodni, hogy talán mégis, úgy körvonalazódott bennem Paramama  (nyugtassatok meg, hogy ez a szörnyeteg nem csak az én idegeimet borzolja folyamatosan  Kié lesz a kisködmön?-típusú kérdésekkel) újabb ötlete: egyre tisztábban láttam magam előtt  kamasz Bendőcskémet, ahogy hazatoppan az iskolából s benyögi: „Mama, iskolai sítáborba akarok menni!”.

Nagyjából 13 éven keresztül próbálgattam magamban a szelíd, de határozottan elutasító válaszokat. Aztán tavaly egy napos őszi délután Telhetetlen Bendő lelkesen rontott a nappaliba, s elhangzott az a bizonyos rettegve várt mondat. A hosszas gyakorlás ellenére meglehetősen szánalmasan hebegtem-habogtam, nagyjából az „Ó, jaj, nem tehetsz ilyet szegény anyáddal!” volt a legütősebb érvem. Így hát egy januári reggelen Bendő elindult élete első sítáborába, szemem előtt pedig buszszerencsétlenségek, síbalesetek és leszakadt sífelvonók képei cikáztak.. A buszos utazást túlélték, s én az első síelős nap délutánján magamhoz képest higgadtan hívtam a kamaszomat. A telefonba egy ismeretlen fiú mutáló hangja szólt bele, s közölte, sajnos Bendőt nem tudja adni, mert épp most vitték el a mentők a kórházba.   Ismervén a vicces osztálytársak senkit sem kímélő humorát, mondtam, hogy szórakozzon a saját anyjával, nekem meg adja a fiamat. Hamar kiderült, hogy nem otromba tréfáról van szó. Úgy ahogy voltunk bedobtuk a két kislányt az autóba és száguldottunk Ausztriába. Szerencsére Bendő megúszta a kalandot néhány kék-zöld folttal és egy törött kulcscsonttal (rosszul csatolta fel a lécét, s óriásit taknyolt). Gondoltam, minden rosszban van valami jó, legalább most egy életre megtanulta, hogy az anyai aggodalmakat komolyan kell venni. És képzeljétek, nem, nem és nem! A múlt héten volt képe az orrom alá dugni egy sítáborra-jelentkezős cetlit! Egyszerre őrjöngtem és töprengtem ezerrel. Mint annyiszor az elmúlt hónapokban. Ahogy ősszel a játszótéren lesem a kisgyerekek buksiját, kell-e már sapkát húzni az enyém fejére, úgy szondázom mostanában a köldökzsinór-dilemmával küszködő anyukákat. Ki, mit, mennyire, milyen feltételekkel enged? Úgy tűnik, nincs egyértelmű irányvonal, a stratégiák függnek a családban található gyerekek számától, a születési sorrendtől, a család anyagi helyzetétől (az önállósulási törekvések rendszerint igen költséges programokban öltenek testet), a szülők, illetve a kamasz önérvényesítő képességeitől, a személyiségjegyektől és még ezer más dologtól. Van szülő, aki a sarokra is maga viszi autóval féltet kicsinyét, más tizenévesek pedig már önfeledten tivornyáznak az éjszakában. Az arany középút tiszta homály, s ha véletlenül sikerül rátévednünk, akkor is rohadt sok a bucka benne. A dilemma állandó, mikor döntök felelőtlenül, s mikor korlátozok szánalmas, kisajátító anyuka módjára, s determinálom gyermekemet egy anyámasszony-katonája-létre.

A cetlit kitöltöttem, aláírtam, előleget befizettem. S miközben hajamban sebesen gyarapodnak az ősz hajszálak az aggodalomtól, elvigyorodom, ahogy a múlt homályából feldereng előttem Preember aggodalmas arca. Még ha a mi kapcsolatunk megdöglött is, Elsőszülöttünket sikerült életben tartanunk, sőt majdnem-felnevelnünk, s most már iparkodnunk kell azon az úton, aminek a végén mi végleg átadjuk a stafétabotot, s ő aggódhat a saját büdös kölykeiért.

Zafirma