A településeknek, lakókörnyezeteknek megvannak a maguk fura, mindennapiságon kívül álló figurái. Én most Tamásról fogok írni. Tamásról, aki betölti a mi kis négyezres falunkat: jön-megy, tesz-vesz, kikerülhetetlenül jelen van. 65 év körüli, de a huszonévesek munkabírását megszégyenítő tempóban végzi évek óta a közterületek gondozását ingyen és bérmentve, valamifajta rejtelmes megszállottságból.
Tamás jelenség: biciklijére aggatott mindenféle szerszámmal jön és dacolva hóval, faggyal és mindennemű elemekkel, no meg a reménytelenül szemetelő és rongáló emberekkel rendezi a vasút menti területet, szemetet szed, kukákat javít, száradt faágakat vagdos, virágot gondoz és szerel, de a hittantáborosoknak vagy a nyugdíjasklub tagjainak is bármikor, kéretlenül összeüt krémest, kelt tésztát, bármit.
Minap oviból hazafelé behívott bennünket és megmutatta ötvenvalahány növényből álló, pincéjükben telelő jukkagyűjteményét, amit a hatalmasra nőtt, húszéves anyanövényről szaporítgatott viaszolással, értő gondozással. Tényleg nagyon szépek, mondtam is neki, hogy a mi egy szem példányunk otthon sokkal nyeszlettebb. Ezekből valósággal áradt az egészség. "Mert beszélgetni kell velük"- mondta.
No igen, Tamásnak ez nem esik nehezére, ha összefutunk, tudom, egykönnyen nem szabadulok. Mesél felmenőkről hetedíziglen, családjuk kommunizmus alatti vesszőfutásáról, rokonokról, barátokról és ellenségekről. A büszke és öntudatos emberek kéretlenségével minősít közös ismerősöket és falubeli notablilitásokat. Teszi ezt fakó, mindenen átütő hangján, mintha Pepin sógort utánozná a Sörgyári capriccióból. (Egy fontos különbség azért akad: a hrabali figura Tamással ellentétben korántsem volt a munka hőse.)
Tegnapelőtt nálunk járt, beadott két saját szaporítású jukkát... Másnap összeakadtunk az utcán, megköszöntem, erre a bicóját tolva hazáig kísért. Ahogy a kapuban szürke fejhangja megint felpörgött, muszáj volt mondanom neki, hogy sietek, mert nemsokára vendégek érkeznek hozzánk. Érti, érti, bólogatott, de előbb elkérte a mi kis satnya pálmánkat és elrohant. Pár perc múlva megint zörget valaki, Tamás hozta vissza a nagyobb edénybe plántált a növényt. Aztán úgy egy óra múlva megint itt járt: egy tál forró pogácsát hozott. Volt begyúrva a tésztából, kiszaggatott gyorsan a vendégséghez.
Elképedve vettem kézbe a remek (!!!) süteményt, miközben távolodó alakját figyeltem. Sietett, hogy az alkonyatban még gyorsan megszerelje az állomásépület elromlott zárját. S még ki tudja, hová. Egész este a fejemben járt, lám, most is. Mikor van ideje beszélgetni az anyukájával és az unokájával, 57 jukkájával és 110 telelő muskátlijával? És egyáltalán: ki a normális? Tamás vagy a többség?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése