Kislányom három éves múlt, immár ovis „nagylány”. Két bátyja fiúsra nevelte, alig tudok ráerőltetni egy-egy lányosabb ruhát, ha tehetné mindig inkább egy kitágult melegítőt választana, mint egy csinos szoknyát.Szőkésbarna, kukoricahajra emlékeztető tincsei elől frufrura vágva, hátul lassacskán nőddögélnek. A nyár beköszöntével viszont nincs mese, itt a meleg, „frizura” kell!
A reggeli kapkodásban mindössze fél perc. Másodpercek, amibe összesűrűsödik a nőiesség: az ő hároméves kislánysága és az én 35 éves női létem.
Két apró copfba rendezem hajacskát, aztán egy elefántos vagy békás hajgumival megkötöm. Három csavarintás a színes eszközzel és kész is. Ő áll, és szokatlan mód nyugodt, elviseli, tán szereti is a napi rítust. Aztán a végén diadalmasan tekint körbe, a színen álmosan kódorgó férfiközönségre: apukájára és két bátyjára. Mindig bekebelez egy-egy elismerő félmondatot vagy dícsérő pillantást.
Én pedig sírni tudnék a boldogságtól. Látom a kislányom öntudatlan szépségét, s benne rejtelmes jövőjét. És látom önmagam. (Sokszor eszembe jut, amit egyszer olvastam valahol. A lánymagzatok már az anyaméhben, néhány hetesen apró petefészkükben hordozzák a jövendőt: több millió petesejtet.) Az élet misztikus láncolata. És a reggel egyik legszebb pillanata a néhány hajtekerő mozdulat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése