"Megígéred, hogy...?"
Beugrik egy kép, ahogy szemlesütve állok, és azt gondolom, mennyire szeretnék olyan lenni, hogy megígérhessem: "Jaj Istenem, ha képes lennék rá, már most sem csináltam volna ilyen hülyeséget! Nem látjátok, hogy én sem akarom ezt?!"
Rosszabb esetben csak az jár a fejemben, hogy "mindenáron szabadulni ebből a megsemmisítő helyzetből - ha ígéret árán, akkor úgy."
Egy ilyen szituációban csak egy elfogadható válasz létezik, tehát kényszer, amihez a belső elköteleződést rendeljük hozzá. Két egész más természetű dolog.
Ahogy én látom, ezt a felszólítást problémaáthidalásra szokták használni a szülők, mintegy mágiaként. ("Megígéred, hogy többet nem bántod a testvéredet?" / Megígéred, hogy többé nem hazudsz? stb.) Rejtetten tartalmazza azt a feltételezést, hogy az ígéret megtételéhez a képesség megzerzése is társul.
Egyébként, én hiszem, hogy sokszor így is van, de az már a felnőtt önálló gesztusa. És nem az eleje, de lagalább a sűrűje egy belső fejlődésnek. Mert elköteleződni tudni kell, mert jó.
Nekem az ígéret előrevetett horog, ami segít, hogy oda még felhúzzam magam. Szétnézek, jól megvetettem-e a lábam, a horgomat sem homokba vetettem - már "csak" az utat kell megtenni. Meg bizalom is kell, hogy amibe kapaszkodom, az megtart.
A cinikusok ellen: A jövő, az élet valóban kiszámíthatatlan. A rajtunk kívül álló körülmények mindenképpen. De legyünk már annyira igényesek, hogy nem tekintünk minden belső körülményt rajtunk kívülállónak! Jövő-menő vágyak, vágyacskák laza halmaza volnánk?
Vissza a gyerekeinkhez: talán meg kellene várni az első, büszke próbálkozást: - "Anya, én megígérem, hogy..."
Ehhez kell, hogy a tökéletes szülő szakadatlanul példát mutat...vagyis a nem tökéletes szülő demonstrálja a folyamat buktatóit...mégis megmutatja, hogy elköteleződni jó, mert nyomatékot nyer tőle az "én", és ha jön egy nagyobb szél, megtalálom saját magam.
Ti hogy csináljátok?
(FiloSzofi)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése