Heti muníció: Dedóskönyves

Szerző: Fakirma

A gyermeknevelésre rátelepednek olyan evidenciák, melyek még hangzatos pszichológiai elvekkel sem maszatolhatók el, ha tetszik, ha nem, még egy közepesen ramaty szülőnek is vállalnia kell a lebonyolítást: a körömvágás, a kötelező védőoltás és a havonként esedékes tornagatya kimosása mellett ilyen macera az esti mesélés is.

A fiúkkal a történet mesésen alakult, Rudolf Steiner sem csinálhatta volna jobban: a hat éven aluliaknak szóló gyermekirodalmat megúsztuk néhány Boribonnal, egyébként az esti összebújós szeánszot spontán kreatívban nyomtuk, magunk által kreált történetekkel dolgoztuk fel napi betevő traumáinkat. Kezdetben strapás volt, önfegyelmet, fantáziát és empátiát igényelt, később a srácok annyira belejöttek a meseszövésbe, hogy elégnek bizonyult részemről egy-egy jókor odalökött hümmögés, jajgatás, szipogás. Iskoláskor környékén házibuheránkat fokozatosan túrták ki a klasszikusok: mire Bendő felső tagozatos lett, már kipipáltuk Momót, Némó kapitányt, Hecsekit, kis Nicolas-t, Juharfalvi Emilt és a többieket. Nyugodt szívvel költöztem át cseperedésnek indult lánykáim ágyába, s miközben elölről kezdtem a macerát, a srácok ágya mellé reményekkel telve tettem le egy-egy Rejtő Jenő vagy Agatha Christie könyvet. Idővel visszapakoltam a polcra, mert kiderült, hogy fiaim önfeláldozó anyaságom ellenére sem váltak olvasó lényekké. Nem gond, ahol sok a gyerek, ott mindig mindenre van újabb esély.


A siker még várat magára: Királykisasszonnyal az olvasás nem tündérmese. Hisztérikusan vergődik a fejből mesétől, s  kényszeresen ragaszkodik a könyvek pontos szövegéhez. Nyilván kitaláltátok már, ki az oka a kudarcnak: Annapetigergő Bogyóésbabócával együtt alapos agymosást végzett köreinkben.

Lenyomtuk az oviskort normális mese nélkül, most pedig itt állunk bután. Jó hír, hogy Bartoserikát végleg elvitte a szelektív hulladékgyűjtő, a rossz viszont az, hogy nem szocializálódtunk értelmes gyermekirodalomra.

Inkább frusztrál, semmint gyönyörködtet, hogy a választék hatalmas, az illusztrációk csodálatosak, s minden szuper, vicces és kihagyhatatlan. Talán belőlünk hiányzik a fogékonyság, és ezért nyúlok menetrendszerűen mellé az olvasnivalók beszerzése során. Boldogság, amikor egy-egy mesére mégis rácuppanunk, s kiderül, hogy a kislányom nem zombi, hanem érdeklődő, figyelmes, kielégítő  intellektuális kapacitással bíró ovitöltelék.

Íme, egy szomorúan rövid lista azokról a könyvekről, amelyek nálunk bejönnek. Talán ismeritek, ha mégsem, bátran fogyasszátok: ha az én irodalmilag alultáplált gyerekeim élvezik, akkor az átlagpopulációnak is garantáltan bejön.

A Klára és a mumusok című könyvet gyanakodva dobtam a kosárba. A szerző neve ismeretlenül cseng, a képek mérsékelten rondák, az illusztráció-szöveg arány azonban remekül illeszkedik Királykisasszony szellemi befogadóképességéhez. Mivel mumusok felénk is laknak, s én magam már rég buktam a szorongásoldást, gondoltam, teszek még egy kísérletet a gyermeklélektan ingoványos területén.

Klára egy hátrányos helyzetű majdnem hat éves kislány, aki élete számos területén szopóágra került: anyja lelépett Afrikába, hogy az éhező négergyerekeket gyógyítsa, a gonosz mostoha alapjában véve elviselhető, ellenben bármelyik pillanatban megszülhet, eközben apu a lojalitáskonfliktussal bajlódik: tanácstalanul billeg neurotikus asszonya és szorongászavaros kislánya között. A feszkót végül úgy oldja meg, hogy leánykáját a nyári szünetre lepasszolja nagypapának.  Az öreg ugyan szenilis, ráadásul kicsit büdös is, ettől eltekintve rendben van liberális nevelési elveivel, őszinte szeretetével és példamutató humanizmusával együtt. A történetben még feltűnnek szomszéd gyerekek, kutyák, és egy csóró ovistárs, de alapjában véve semmi izgalmas nem történik, legalább is egy Jo Nesbo krimihez képest. A kislányomnak erről persze sejtelme sincs, többször végigcsócsáltuk a mesét. A mumusoktól továbbra is ronyózik. Minden azért nem jöhet össze.

Klára után olvastunk egy könyvet az álomóvodáról. A Leszel a barátom? egy olyan gyerekmegőrzőről szól, ahol a gyerekek kapnak ebédet,  nem zár be fél kettőkor, és nem a szülők takarítják az intézményt. Az óvónéni ugyan tenyérbemászó figura, de tagadhatatlan, hogy gyermekpszichológusokat megszégyenítő szaktudással simítja az ovis konfliktusokat. A könyv mégis rendben van, a szerző sorban nyomja végig az oviskor tipikus társas paráit: a toplistán ott szerepel többek között a kiközösítés,  a féltékenység, a szeparációs szorongás, az irigység, a foghullás és a kistestvér születése. A feloldás mindig bravúros, a gyerek meg tök jól érzi magát tőle. A szülő nem annyira, főleg amikor a kislánya  a pofájába vágja,

Gonosz mama, a waldorfba viszel, és nem engedsz engem normális oviba!

Zajos sikert arat nálunk Szutyoksári. Ojóka is imádja, pedig belőle tényleg hiányzik minden szellemi igényesség. A könyvben még én sem találok semmi kivetnivalót: vicces, szerethető, bájosan abszurd, a karakterek a helyén vannak, semmi gonoszság,  ömlik a lapokról az életigenlés.

Szutyoksári szerzőpárosa követte el a Titi trilógiát is. Mi még csak a harmadik részét tettük magunkévá: a Titi és az időjós főszereplője egy olyan kisfiú, akit medvék neveltek, és ha mérges, akkor bárkit megharap. Mardoskának hívják, azért, mert minden harapás után bűntudat mardossa a lelkiismeretét. Akad vele gond bőven, a bajt még tetézi egy anális karakterstruktúrájú szomszédasszony, egy paranoiás portás, egy autizmus spektrumzavarban szenvedő időjós, és két érzelmileg instabil medve. Módosult tudatállapot nélkül is élvezhető a minden kétséget kizáróan módosult tudatállapotban született könyv.

Az igazi főnyeremény azonban a Hova tűnt Vili? (Where is Wally?) című alkotás. A könyv a Böngésző sorozat intellektualizált változata. A zsúfolt, vicces képeken kell megtalálni Wallyt, Wendát, a szőrös varázslót, egy kutyafarkat egy rakás cuccossal és egyéb szereplőkkel együtt. A legcsodálatosabb az egészben, hogy élvezeti értékét még az anyai távollét sem csökkenti: Királykisasszony órákon keresztül bámulja a képeket, a legdurvább esetben is csupán azt igényli, hogy dögöljek le mellé, s tegyek úgy, mintha én is motivált lennék a kutatásban. Wallyt egyébként az egész család imádja. Remek szórakozás mindannyiunknak autóban, orvosi váróban, vacsora közben és a fodrásznál. Lehet versenyezni, veszekedni, üvölteni, vádaskodni és a felfedezés örömét elvenni a másiktól. Wallykeresés közben a szokásos családi dinamika érvényesül, ezáltal a szórakozáson kívül családterápiás folyamatok katalizálására is kiválóan alkalmas műről van szó. Ha a többi könyvet nem is, de ezt feltétlenül szerezzétek be!

A világjáró Wallyval egész biztos nem húzzuk ki Királykisasszony kamaszkoráig, már most majdnem minden felfedeznivaló biszbasz megkerült a könyvben.
Nem tudom, most merre tovább.
Ötlet?