Szerző: Lotte
Harmadikos elsőszülöttünk érzékeny kisfiú, a legnagyobb gyerekeket jellemző fokozott szorongási hajlam tünetei bőséggel felfedezhetők rajta: fél az emeleten aludni testvéreivel, fél magára maradni itthon, ha csak a sarki boltba kellene kifutni mellőle, de még akkor is szorong, ha legjobb barátja zsúrba hívja - nehogy késve érjünk érte. (Pedig becsszó, sosem hagytuk még ott sehol!) Öccse és húga (a legkisebbet itt még nem számon tartva) sokkalta természetesebben alkalmazkodnak a változásokhoz, láthatóan jóval kevesebb félelemmel élik az életüket.
Busafej szinte minden új élethelyzettől tart. A hétvégén például tollasozni hívták egy tornacsarnokba tesóival, apukájával és barátja családjával. Először hallani sem akart az ismeretlen helyszínen zajló, némi testi erőfeszítést és ügyességet feltételező programról, aztán zsörtölődve beletörődött ugyan, de - ahogy fogalmazott az indulás előtt - mindössze 5% esélyt adott annak, hogy jól érzi majd magát. (Hogy miért éppen ötöt, ne kérdezzétek!) Hazaérve aztán be nem állt a szája, csak mesélte, mesélte, hogy milyen zseniálisan ment neki a játék (a kertben lecsekkolva azért ez némi túlzás), és hogy mennyire jól érezte magát!
Ez a koreográfia jellemző minden újdonsággal való találkozására: 1. csípőből való elutasítás 2. a megfelelési vágy/szülői dörgedelem miatti szorongásos beletörődés 3. hozzáállásának megváltozása a szorongás tárgyához. Testvérei eközben vállvonogatva vagy jókedvvel, de sokkalta kevesebb érzelmi töltettel állnak elébe az ilyen-olyan új élethelyzeteknek, legfeljebb a bátyó olykor hisztérikus ellenállása szab gátat természetes nyitottságuknak. (Magyarán őket is bepörgeti néha.)
Tökéletlen szülőként hol megsajnáljuk gyötrődő csemeténket és engedünk ellenállásának, meg a krokodilkönnyeknek, és elkerülünk bizonyos helyzeteket, hol pedig bosszankodunk az érthetetlen ellenálláson és - érezve, hogy hosszabb távon talán ez a célravezetőbb - erőltetjük azokat.
De vajon mit is lehet tenni egy fiúcskával, akit a változatosság gondolata csöppet sem gyönyörködtet, s hogyan lehet edzeni a lelket egy alapvetően változékony világban a változás könnyebb elviseléséhez?
Fakirma, nincs valami hatékony edzésprogramod?
Busafej szinte minden új élethelyzettől tart. A hétvégén például tollasozni hívták egy tornacsarnokba tesóival, apukájával és barátja családjával. Először hallani sem akart az ismeretlen helyszínen zajló, némi testi erőfeszítést és ügyességet feltételező programról, aztán zsörtölődve beletörődött ugyan, de - ahogy fogalmazott az indulás előtt - mindössze 5% esélyt adott annak, hogy jól érzi majd magát. (Hogy miért éppen ötöt, ne kérdezzétek!) Hazaérve aztán be nem állt a szája, csak mesélte, mesélte, hogy milyen zseniálisan ment neki a játék (a kertben lecsekkolva azért ez némi túlzás), és hogy mennyire jól érezte magát!
Ez a koreográfia jellemző minden újdonsággal való találkozására: 1. csípőből való elutasítás 2. a megfelelési vágy/szülői dörgedelem miatti szorongásos beletörődés 3. hozzáállásának megváltozása a szorongás tárgyához. Testvérei eközben vállvonogatva vagy jókedvvel, de sokkalta kevesebb érzelmi töltettel állnak elébe az ilyen-olyan új élethelyzeteknek, legfeljebb a bátyó olykor hisztérikus ellenállása szab gátat természetes nyitottságuknak. (Magyarán őket is bepörgeti néha.)
Tökéletlen szülőként hol megsajnáljuk gyötrődő csemeténket és engedünk ellenállásának, meg a krokodilkönnyeknek, és elkerülünk bizonyos helyzeteket, hol pedig bosszankodunk az érthetetlen ellenálláson és - érezve, hogy hosszabb távon talán ez a célravezetőbb - erőltetjük azokat.
De vajon mit is lehet tenni egy fiúcskával, akit a változatosság gondolata csöppet sem gyönyörködtet, s hogyan lehet edzeni a lelket egy alapvetően változékony világban a változás könnyebb elviseléséhez?
Fakirma, nincs valami hatékony edzésprogramod?
Iszonyú nehéz ügy, szerintem jó, ha többnyire van kényszer, de néha meg engedtek, hogy érezze, néha van menekülőút.
VálaszTörlésA mi gyerekeink meg nagyon gátlásosak, épp most jövünk egy zeneiskolai felvételiről, ahol nem szólaltak meg. Hiába volt minden kedvesség, türelem, nem bújtak ki a hátunk mögül. Így még választási lehetőség sincs, hogy megy vagy nem :(
Pedig ismerjük a problémát, születésük óta próbáljuk elkerülni a szorongóvá nevelést, teljesítménykényszert, és hiába.
Jaj, Lotte, nem szép dolog, de kicsit megkönnyebbültem... Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a mi elsőszülöttünk szorongásaiért én vagyok a felelős, és olyan jó azt hinni, hogy ez együtt jár a "legnagyobb testvér" státus egyéb jellemzőivel. Mi még nem tartunk az iskolánál, de az oviban is nehezen megy az oldódás, aztán itthon kompenzál, néha alig bírok vele... Nem tudom, mi a jó megoldás, néha azt hiszem, nem szabad erőltetni semmit, mert az csak fokozza a gátlást, és mégis ki legyen a támasza, ha a szülei nem? Ha viszont (szülői szemszögből) egyértelműen úgy látszik, hogy jó lenne neki valami, akkor nálunk eddig a megfelelő motiváció megkeresése jött be. Rettentően fárasztó agymunka, és sok türelmet igényel (ami nekem nincs), de előbb-utóbb felbukkan egy ötlet, hogy miért is lenne jó NEKI ez az egész... De én is kíváncsian várom a pszichológusi szakvéleményt.
VálaszTörlésIgen,igen, beszéljünk erről,ez nálunk is gondot okoz. Nálunk a lassú víz partot mos vált be, mert minél nagyobb a nyomás,annál nagyobb az ellenállás. De hogy várjam ki,amikor nem akar bejönni az okmányirodába útlevelet csináltatni, vagy nem jön be a templomba a testvére keresztelőjére. Ott nincs idő kivárni,marad a csúfos vereség, és hazakullogás. Ha új helyre megyünk vagy hozzánk új emberek jönnek, este rosszul alszik, de ahogy mondjátok, aztán mesél róla, tetszik neki. DE ha ki se tennénk a lábunkat soha többet,akkor azzal is ellenne.
VálaszTörlésÚgy látszik, sokan állunk sorba Fakirmához. Bár bevallom, vannak kétségeim, hogy a pszichológia mindenre megoldásokat adna, de talán könnyíthet elviselni nehézségeket.
VálaszTörlésOtthol, nálunk is ez a probléma, azok a helyzetek, amikhez nem lehet lassanként hozzászokni. Nálunk főleg az "idegen ember" az, aki blokkolja őket, aki elsőszülöttünknél lehet akár a havonta látott nagypapa is.
VálaszTörlésNálunk a második gyerek az, aki úgy általában az újdonságoktól ódzkodik, olyan, mint egy kis öregúr. A nagylány viszont kimondottan kalandornak mondható, csak ne szóljanak hozzá idegenek.
Mi jártunk pszichológushoz, nevelési tanácsadóba, ami összességében talán oldott, de a hirtelen stresszhelyzetek kezelésén nem javított.
Lehet, hogy csak mi nők parázzuk túl. A férjem tök lazán veszi, férfi módra elintézi annyival,hogy "ilyen a gyerek, és akkor mi van?" Mindig is voltak introvertált emberek, nem kell ezen izgulni. És inkább az erősségeire kellene fókuszálni,attól erősödne az önbizalma,nem attól, ha szándékosan nyomatom az új helyzeteket, hogy "szokja a gyerek". És elmeséli a viccet, amikor Pistike késve érkezik az iskolába, és kérdezi a tanító néni,hogy "pistike,miért késtél"? Mert egy nénit át kellett segíteni az utcán. "Nagyon szép,de mi tartott ezen fél órát?" Hát hogy sehogy se akart átjönni. -ez a FÉRFI álláspont.
VálaszTörlésKérdés: ha van egy tuti jó program,amiröl tudom,hogy tetszene neki, akkor engedjek a nyafogásnak, hogy "maradok inkább Mamánál" vagy tuszkoljam be a kocsiba, hogy "Hidd el,hogy ez neked jó lesz". Ti hogy szoktátok? Nálunk sajnos vagy szerencsére megvan a lehetőség,hogy maradjon a nagyszülőkkel kis időre. Na de abbahgayom,mert kezdem magam úgy érezni,mint egy Nők Lapja rovatban Vekerdynél. :)))
Fakirma pedig azért nem válaszol,mert röhög rajtunk,hogy túlparázzuk a dolgot.
VálaszTörlésFiloSzofi, ha el tudtatok menni nevelési tanácsadóba,akkor az szuper. Én azon rettegek,hogy nehogy komolyabb betegsége legyen,mert a 18 hónapos oltást is úgy adtuk be, hogy a gyerekorvs lefőtt. Azóta nem volt olyan beteg,hogy orvoshoz kelljen menni, én már kiképeztem magam mindenre, hogy tudjam kezelni a kisebb bajokat,mert tudom,hogy nem bírom az ajtón se bevinni.
Az a megérzésem,hogy tólaggódjuk,és mikor egy hétig haza se tolja a képét, és buliból buliba jár,akkor már nem fogják zavarni az új helyek,és mi csak nosztalgiával gondolunk vissza a régi szép otthonülős időkre.
Bocsánat, de nem a témához szeretnék szólni.
VálaszTörlésMostanában kevés az új bejegyzés.
Ugye nincs baj, megy tovább a blog?
Jaj, ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig hallgattam, nem mintha bármi bölcsességet hozzá tudnék tenni a témához, hisz tudjátok, főállásban én is bukdácsoló anyuka vagyok:) Tudjátok, mit, írok a témában inkább egy posztot!
VálaszTörlésNem, kedves aggódó olvasó, szerintem nincs semmi baj a blogunkkal, a magam részéről nagyon nagy örömmel írok, és fantasztikus érzés, hogy valaki aggódik a blogunk miatt!:) Nekem nagyon nagy ajándék ez a fórum, kevesebb lenne tőle az életem, ha nem írhatnék. Most egyszerűen az van, hogy kicsit máshová fókuszáljuk az energiáinkat,, s azt hiszem, akkor van értelme egy ilyen blognak, ha nem fogcsikorgatva muszájból csináljuk, hanem akkor írunk, ha spontán, örömmel jön. Ismeretlenül is szeretettel gondolok Rád!:)
Kiváló szakirodalom a témában: Kevin Leman: Születési Sor(s)rend. Hasonló beállítottságú legnagyobbunkkal kapcsolatban sokmindent megértettem belőle. Őszintén ajánlom.
VálaszTörlésKöszönjük szépen mindenkinek a hozzászólást, az ajánlott irodalmat. Úgy tűnik, sokan küszködünk legnagyobbunk szorongásaival, így nagyon várjuk Fakirma vonatkozó posztját.
VálaszTörlésOtthol, nálunk is ez van az orvossal, kicsi kora óta. Most 7 éves, de még mindig cink, hogy tud-e uralkodni magán. Hiába a rákészülés, simán lehet, hogy az ajtóban rájön, hogy "nem". Ilyenkor olyan, mint az állat, amelyik fél, érzem, ahogy megfogom. Befeszít, és eltűnik a racionalitás.
VálaszTörlésSzerencsére ritkán beteg, de vannak azért kötelező körök. Eddig szerencsénk volt a szuperkedves doktornénikkel, védőnőkkel, de iskolás korban már fogy a tolerancia a külvilágtól.
Az oviban a védőnő évekig nem tudta megmérni, fényképezni sem lehetett.
Jó,hogy nem vagyok ezzel egyedül, azt hittem, a "hiba az ön készülékében van". Úgy látom, ahogy nő, ezek a dolgok csillapodnak, de az introvertáltság alaptulajdonsága.Ilyen emberek is kellenek,de idegesít,hogy a társadalom idétlennek titulálja őket. Érdekes, hogy van az ismerettségi körben pár felnőtt,akiket feltűnően szeret. És mindegyikről kiderült,hogy kicsinek ilyenek voltak.
VálaszTörlésti hogy tudtatok elindulni oviba? Mi idén kihagytuk az első évet.