Slam poetry, szereted?

Szerző: FiloSzofi

Először idén nyáron, Kapolcson hallgattam slamet, legutóbb tegnap éjjel a youtubon. Aztán valamelyik fürdőben kallódó újságban olvastam egy rém komoly, és rém korrekt írást arról, milyen fejcsóválva fogadja a "szakma" ezt az új, műfajt. Van, aki félti tőle a nagy szent költészetet, valaki nem, valaki atyáskodva nézi a "fiatalok" új hóbortját, ami majd az igazi költészethez is elvezeti őket, és van, aki lelkesedik.

 
_________

A slam poetry egy olyan alulról szerveződő esemény, ahol a résztvevők saját verseiket, műveiket előadják pár percben, és ezek után értékelik egymást. Általában numerikus értékelést használnak, mint például a nullától tízig terjedő skála. Célja egymás szórakoztatása, kisebb hírnév szerzése, elgondolkodtatás.

A slam poetry története 1984-ben indult, amikor is egy építőipari munkás, Marc Smith, önjelölt költő, és barátai a kedvenc klubjukban felolvasó esteket szerveztek egymás szórakoztatására. Később a szervezők több csapatot is meghívtak az eseményekre, így már egy komolyabb versennyé nőtte ki magát, ami kezdetben csak hobbiként indult. A hangsúly itt már nem a versek hangulatáról szólt, hanem sokkal inkább egy performansz lett. Nagyobb esteken, amikor több csapat illetve egyén indult, akkor az egész egyfajta párbajjá alakult át, ahol a közönségé volt a döntő szó. (Wikipédia)

Tény, hogy a slam poetry felkavarta az irodalmi életet, így én is nagy várakozással, ám kevés előzetes információval hallgattam először. És óriásit csalódtam. Azt hittem ugyanis, hogy az egész inkább zene, improvizatív jazz beszélgetése a költővel. Látszik, hogy abban a korszakban szocializálódtam intellektuálisan, mikor az "interdiszciplináris" meg "műfajok keveredése", a posztmodern gesamtkunstwerk volt a nagy szám. Egy időben mindenáron vetíteni akartuk a zenét, és festeni a költészetet, ami egyébként jó dolog.

Aztán azon is kiakadtam, hogy a szövegek nem annyira jók, mert ha valami érdekel, akkor mindig sokat várok. Meg voltam sértődve, hogy nem mindenki zseniális. Ahogy azon is, hogy politikailag csak szabadszájú, de ugyanolyan közhelyes, mint a vaskalapos zsargon, és ez mélységesen lehangolt. Persze, akiket hallottam. Tudod, amikor már 50mp-nél tudod, hogy a 3. perc slusszpoénja Orbán Viktor lesz. Ez olyan, mint ha önfeledten kidobósoznál, aztán rájössz, hogy úgyis csak a rajztagozatosokat dobják ki.

Szóval a slam valami ballib dolog? Most, nálunk azt hiszem igen. Egyébként nem. Olyan, amilyen a költője. Minden belefér, aminek jól áll, hogy nyilvánosan kihúzzák a kalapból. A nekem tetsző szövegek élnek az élőbeszéd zeneiségével, de a zenét a szóból nyerik, és nem a beszédet kötik a ritmushoz, ami már rap lenne inkább. És mindenképp legyen benne elegendő költészet, mert ha kevés van abból, amit a kritika magasnak, meg igazinak is nevez, akkor kínosan a  rádiókabaréban találhatjuk magunkat.

A jó slammer légtornász, a levegőben röpködve érinti a legalját meg a legtetejét, és közben jól néz ki.

Valójában engem is a felfújt kritika vitt félre első csalódásomban, mert amúgy a slam poetry nem más, mint a költészet evidens közege,a lehető legevidensebb műfaj, nem is értem, eddig hol volt! Alapvetően mindig is volt, főleg a papírtúltengés kora előtt. A legrégibb slammer, aki eszembe jut, talán Mercutio a Rómeo és Júliából, aki bizonyára létezett nem megírt formában is, a bohóc, a nyelvmester, a vesébe látó, a látnok, éleselméjű plebejus-entellektüel. És ennek egyszerűbb formái.



A tavaly őszi magyar slam poetry bajnokság feltöltött anyagát, és még néhány mást is a napokban meghallgatva arra jutottam, hogy a lányok sokkal jobban tetszenek. Ez fura, de mostanában jellemző.  A fiúk nyomják a közhelyes politikát mocskos szájjal feldobva, és kéjesen verbálissá tett szexualitást, amit többnyire kellemesebb lenne arc nélkül fogyasztani, már bocs, kedves költőfiúk. Különben is ritkán jönnek be a fiatal költők, mint férfiak, én a vizuális művész típushoz vonzódom, de az egészre rátesz egy lapáttal, a slam bajnokságok egyik házigazdája Németh Péter “Zeek”, aki számomra a kibírhatatlan kategória, és minden következő fellépőre rátette a maga ragacsát azzal, hogy "nagyon nagy barátom". Ááááá. Elnézést, nekem Zeek az anti-férfi, és erről ennyit.

A lányok sokkal érdekesebbek, mocskos szájjal is, szexualitással is. Megfogják azt, ami érdekes, és szeretgetik a témát, így a személyesség, elűzi a közhelyeket.

És végül, azon csodálkozom, hogy merik ezt ennyien csinálni. Én azt hiszem, meghalnék. De ez persze nem számít. Őszintén csodálom, aki így vásárra viszi a bőrét.

A slam poetry klassz dolog, és az lenne a jó, ha minél többen csinálnák, különben félő, hogy bezáródik a műfaj a most aktuális tárgyába. Slammeljetek minél többen!

És ti, olvasók, szeretitek?