Szerző: FiloSzofi
Az úgy kezdődött, még kiskoromban, hogy izgatottan vártam a boldog jövőt. Mert hogy boldog leszek, az nem volt kérdés. Ez a hit nem empirikus következtetésen alapult, nem is kiválasztottság-tudaton, csak úgy volt. Óriási megdöbbenést jelent még most is, hogy nem mindenki így indult. Meggyőződésem, hogy felerészben simán ezért boldogtalanok.
A hitem egyébként még mindig megvan, de egy kis félelem is bekúszott mellé, hogy azért el lehet ezt rontani. A lehetőség megvan, az élet meg a világ szép, de az élet élése azt is jelenti, hogy nem maradunk azon az egy ponton, ahol ez a belátás zavartalanul élvezhető.
Szóval úgy kezdődött, hogy itt nem lehet probléma, aztán folytatódott úgy, hogy lett. A világnak volt pofája belém ütközni, és nem kikerülni a hibáimat. Sőt, más, megrögzötten hibás példányoknak lettem kiszolgáltatva. A pszichológusok életközepi válságnak nevezik azt, azt hiszem. Hogy már egy csomó dolog eldőlni látszik, nem leszünk miniszeterelnökök, híres színésznők, Picassók, matekzsenik és persze mindezt tökéletes szeretetkapcsolatokban, gyönyörűen. Azért ez tényleg egy kicsit szomorú. Nem is maguk a dolgok jelentik a nagy veszteséget, hanem az élet veszti el édes, rejtelmes ízét, hogy még bármi lehet. Persze, bármi alatt csak jó dolgokra szoktunk ilyenkor gondolni.
Tapasztalatom szerint a fiúk inkább gyászolják a világ legjobb gitárosa címet, míg a lányok a tökéletes szeretetkapcsolatokat, abból is a tökéletes házasság képét engedik el nehezen.
Körülbelül itt kell újra leülni, és megnézni, mi van a tarisznyában, és feltölteni magunkat a maradék pogácsával. A népmesékből jól ismerjük, hogyan viselkedik három testvér ebben a helyzetben: (Tudjuk, hogy minden testvér helyébe magunkat kell behelyettesíteni.) A legkisebb minden észérv ellenére továbbra is bízik, és nekivág a lehetetlennek. Őbenne szeretet van, ezt onnan tudjuk, hogy megosztja utolsó kenyerét a kisegérrel, vagy békával, öregemberrel, aki az útjába kerül, éppen akkor, amikor tanácstalanul és nincstelenül köszönt rá az este a sötét erdő közepén. A nagyobb testvérek, vagy azt mondják, "bolond vagy", és kiegyeznek a veszteséggel, nem mennek tovább, vagy egy útszéli kocsmában, rossz cimborákkal tékozolják el vagyonuk maradékát.
Itt valami eldől, kiben van elég hit, kiben van remény és szeretet. (Az hogy dől el, hogy kiben menyi van, ki tudja!)
Elhagyva az általánosságokat, mindezt azért írom, mert egy barátnőmmel sokat beszélgetünk ilyesmiről, együtt szenvedünk, nevetünk magunkon,és rugdossuk egymást fenékbe a következő lépés érdekében. Nagyon inspiráló!
A múltkor is ezt rágtuk (ő is idealista alkat), hogy mindig újra fellelkesülünk és mindig újra elnyalunk valamiben, nem kéne-e esetleg alacsonyabbra tenni a mércét?
- Lehet, hogy ennyi jutott a boldogságból, ennyi valósult meg a vágyainkból, és kész. Miért legyen nekünk jobb, mint az átlagnak, vagy akár mint a szüleinknek.
- A valóságot el kell fogadni, de ha azt megalkuvásnak érezzük, akkor nem jól csináltuk. Úgy kell csinálni, hogy ne beletörődést éljünk meg.
- De ha nyilvánvaló az eltérés a vágyott és a valóságos között? Ha én mozdulok, de a valóság nem? Ha az emberek körülöttem ugyanolyanok maradnak?
- Az egész olyan, mint egy számítógépes játék. A pályának egy pontján mindig elhalálozunk. Lehet, nem arra kellene menni. Mindig van, aki ugyanazon a pályán tovább tud menni. Mint a legkisebb testvér a mesében. Nem lehet a Másikat lecserélni és, nem tudjuk a Másikat megváltoztatni, de lehet, hogy egy másik megközelítésből ő is, én is, és a világ is máshogy látszik.
- Rendszeresen olvasom a jezsuita blogot, de a legjobban azok, pont a legutóbbi bejegyzések tetszenek, amik nem a széles közönséghez, ha nem a szerzetesekhez szólnak. Elsőre azt hinnénk, egész más hozzáállásra van szüksége annak, aki nem családban él, de ezeket a posztokat olvasva, azt gondolom, hogy nem, valójában ugyanarról van szó. Csak a gyakorlati részletek mások. Igaz, hogy a szerzetest nem korlátozza egy férj vagy feleség az ő boldogságában, vagy a fizetés, rossz munkahely. De neki is épp olyan más egy szent mellett a noviciátus, mint magányosan. Őt is értéktelennek állíthatja be az emberi közösség.
"Ahogy egy szerzetes nem állhat meg úgy, hogy "Hát, ez az istenkapcsolat nekem csak ilyen felszínesre sikerült, közepesen rossz szerzetes lettem. Mennyivel könnyebb lenne, ha az apátom egy szent lenne, nem egy ilyen .... Ez van, mások nálam is rosszabbak, és különben is én mégiscsak odaadtam az életemet. Kicsit meg vagyok sértődve, hogy ezért nem nem lettem sikeres, és nem érzem magamban a szentferenci derűt, de úgy látszik, ennyi jutott." Ugye, egy szerzetestől ez furcsán hatna. Pedig mindannyian szerzetesek vagyunk. ( Főleg, mióta tudjuk, hogy a nőknek is van lelke - niceai zsinat, 325) Szabadabbak vagyunk, mint gondolnánk!
 |
| Mindig van kiút |
A hitem egyébként még mindig megvan, de egy kis félelem is bekúszott mellé, hogy azért el lehet ezt rontani. A lehetőség megvan, az élet meg a világ szép, de az élet élése azt is jelenti, hogy nem maradunk azon az egy ponton, ahol ez a belátás zavartalanul élvezhető.
Szóval úgy kezdődött, hogy itt nem lehet probléma, aztán folytatódott úgy, hogy lett. A világnak volt pofája belém ütközni, és nem kikerülni a hibáimat. Sőt, más, megrögzötten hibás példányoknak lettem kiszolgáltatva. A pszichológusok életközepi válságnak nevezik azt, azt hiszem. Hogy már egy csomó dolog eldőlni látszik, nem leszünk miniszeterelnökök, híres színésznők, Picassók, matekzsenik és persze mindezt tökéletes szeretetkapcsolatokban, gyönyörűen. Azért ez tényleg egy kicsit szomorú. Nem is maguk a dolgok jelentik a nagy veszteséget, hanem az élet veszti el édes, rejtelmes ízét, hogy még bármi lehet. Persze, bármi alatt csak jó dolgokra szoktunk ilyenkor gondolni.
Tapasztalatom szerint a fiúk inkább gyászolják a világ legjobb gitárosa címet, míg a lányok a tökéletes szeretetkapcsolatokat, abból is a tökéletes házasság képét engedik el nehezen.
Körülbelül itt kell újra leülni, és megnézni, mi van a tarisznyában, és feltölteni magunkat a maradék pogácsával. A népmesékből jól ismerjük, hogyan viselkedik három testvér ebben a helyzetben: (Tudjuk, hogy minden testvér helyébe magunkat kell behelyettesíteni.) A legkisebb minden észérv ellenére továbbra is bízik, és nekivág a lehetetlennek. Őbenne szeretet van, ezt onnan tudjuk, hogy megosztja utolsó kenyerét a kisegérrel, vagy békával, öregemberrel, aki az útjába kerül, éppen akkor, amikor tanácstalanul és nincstelenül köszönt rá az este a sötét erdő közepén. A nagyobb testvérek, vagy azt mondják, "bolond vagy", és kiegyeznek a veszteséggel, nem mennek tovább, vagy egy útszéli kocsmában, rossz cimborákkal tékozolják el vagyonuk maradékát.
Itt valami eldől, kiben van elég hit, kiben van remény és szeretet. (Az hogy dől el, hogy kiben menyi van, ki tudja!)
Elhagyva az általánosságokat, mindezt azért írom, mert egy barátnőmmel sokat beszélgetünk ilyesmiről, együtt szenvedünk, nevetünk magunkon,és rugdossuk egymást fenékbe a következő lépés érdekében. Nagyon inspiráló!
A múltkor is ezt rágtuk (ő is idealista alkat), hogy mindig újra fellelkesülünk és mindig újra elnyalunk valamiben, nem kéne-e esetleg alacsonyabbra tenni a mércét?
- Lehet, hogy ennyi jutott a boldogságból, ennyi valósult meg a vágyainkból, és kész. Miért legyen nekünk jobb, mint az átlagnak, vagy akár mint a szüleinknek.
- A valóságot el kell fogadni, de ha azt megalkuvásnak érezzük, akkor nem jól csináltuk. Úgy kell csinálni, hogy ne beletörődést éljünk meg.
- De ha nyilvánvaló az eltérés a vágyott és a valóságos között? Ha én mozdulok, de a valóság nem? Ha az emberek körülöttem ugyanolyanok maradnak?
- Az egész olyan, mint egy számítógépes játék. A pályának egy pontján mindig elhalálozunk. Lehet, nem arra kellene menni. Mindig van, aki ugyanazon a pályán tovább tud menni. Mint a legkisebb testvér a mesében. Nem lehet a Másikat lecserélni és, nem tudjuk a Másikat megváltoztatni, de lehet, hogy egy másik megközelítésből ő is, én is, és a világ is máshogy látszik.
- Rendszeresen olvasom a jezsuita blogot, de a legjobban azok, pont a legutóbbi bejegyzések tetszenek, amik nem a széles közönséghez, ha nem a szerzetesekhez szólnak. Elsőre azt hinnénk, egész más hozzáállásra van szüksége annak, aki nem családban él, de ezeket a posztokat olvasva, azt gondolom, hogy nem, valójában ugyanarról van szó. Csak a gyakorlati részletek mások. Igaz, hogy a szerzetest nem korlátozza egy férj vagy feleség az ő boldogságában, vagy a fizetés, rossz munkahely. De neki is épp olyan más egy szent mellett a noviciátus, mint magányosan. Őt is értéktelennek állíthatja be az emberi közösség.
"Ahogy egy szerzetes nem állhat meg úgy, hogy "Hát, ez az istenkapcsolat nekem csak ilyen felszínesre sikerült, közepesen rossz szerzetes lettem. Mennyivel könnyebb lenne, ha az apátom egy szent lenne, nem egy ilyen .... Ez van, mások nálam is rosszabbak, és különben is én mégiscsak odaadtam az életemet. Kicsit meg vagyok sértődve, hogy ezért nem nem lettem sikeres, és nem érzem magamban a szentferenci derűt, de úgy látszik, ennyi jutott." Ugye, egy szerzetestől ez furcsán hatna. Pedig mindannyian szerzetesek vagyunk. ( Főleg, mióta tudjuk, hogy a nőknek is van lelke - niceai zsinat, 325) Szabadabbak vagyunk, mint gondolnánk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése