Fészekrakás

Szerző: Lotte  

A harmadik trimeszter első napjai: Babóca meghaladta egy kilós cipó méreteit, lábacskái egyre határozottabban ütögetik a bordáimat és állandó pisilési ingerem miatt úgy érzem, lassan több időt töltök a vécén, mint a lakás más pontjain együttvéve. A terhesedő állapot nyavalyái ellenére igyekszem memorizálni ezeket - a jó eséllyel utoljára átélt - napokat, mikor ő és én még egy testben vagyunk két lélek.
Nézem a "nagyokat", próbálok hármójuk arcvonásaiból és az ultrahangkép elmosódott részleteiből egy negyedik arcocskát elképzelni. Szegényes a képzelőerőm, nem megy...
Ebben az utolsó trimeszteres, átmeneti állapotban egyre inkább a várakozás feszültségében érzem magam. Egyszerre hajtanám és lassítanám az időt. Van, hogy megállítanám és apránként rögzíteném a pillanatokat, máskor meg azt kívánom, bárcsak átaludhatnám a hátralévő (ki tudja mennyi?) napot, hetet.
Biztos ebből a fura állapotból adódik, hogy ismét, menetrendszerűen eluralkodott rajtam a fészekrakás ösztöne: a feszültséget jó kézzelfogható feladatokkal enyhíteni, s azzal, hogy már hivatalosan is az utolsó harmadba léptem, talán környezetem sem néz sült bolondnak, hogy minek mosom ki már most a baba ágyneműjét és neki szánt maciját, ami majdan a kiságyban várja.

Ő is kénytelen volt beadni a derekát: a hétvégén egy éjszakára szétszórtuk csemetéinket a nagyszülőkhöz, és egy üveg pezsgő társaságában nekiveselkedtünk a dominóelven alapuló gigászi pakolásnak. Ennek viszont - szemben a terhességgel - nem biztos, hogy olyan egzakt módon meghatározható lesz a végpontja, mert ugyebár egy nagyobb rámolásnál minden mindennel össszefügg.

Helyet teremteni egy mégoly apró emberkének eszetlen felfordulással jár, hisz alapszabály, hogy minél kisebb egy gyerek, annál több nélkülözhetetlen cókmókja van. A helyteremtés pedig kérlelhetetlen szanálással jár. Ittuk is a pezsgőt, és hullott a férgese: levitézlett játékok, kinőtt ruhák, félpár zoknik, széttrappolt cipők landoltak a 120 literes fekete zsákokban.
Lassan tíz éve élünk a házunkban, s az újabb és újabb gyerekek születésével ez már a nagyon sokadik formáció, ahogy betöltjük a rendelkezésünkre álló teret. Most kislányunk avanzsált "nagylánnyá" (szegény, már a hugocska születése előtt így járt), s tegnap este ünnepélyesen, a forgalmazó által megjavított Móni, a mesélő póni vonzerejét kihasználva felköltöztettük bátyói mellé az új, saját szobába.
Az eddig vendég- és lomtárszobaként használt helyiség barátságos lánykuckóvá alakítása nem kevés melóval járt, különösen, hogy mindez le-föl lépcsőzések sorával volt csak kivitelezhető: felnőtt könyvek le, gyerekkönyvek föl, ágyneműk sokasága le, játékok tömkelege föl. Az eredmény egész pofás lett, de közben hosszú órák munkálkodásával elértük, hogy a jövendő baba-mama szoba vált raktárrá.
Innen már csak egy ugrás, hogy barátságos kis rooming-in helyiséget varázsoljunk egy újabb gyerekmentes hétvégén.
S mivel a helyünk nemigen akart több lenni, rá kellett jönnünk, hogy nincs mese, a kertből kell lecsippentenünk egy darabot. A nagy felfordulás kellős közepén, huszárosan határoztunk egy teraszbeépítésről is.
Öröm a fészekrakó kismama a háznál...