Szerző: Lotte
Nem is tudom már, mikor sétáltunk utoljára...
Kettesben talán egy vidéki tartózkodás idején, sok hónapja már annak. A "két ünnep között" (milyen főzelékszagú kifejezés, nem?) volt rá két esténk is, hogy elinduljunk, csak úgy, falunk semmi kis utcáit róni. Ekkor rémlett fel, hogy milyen jó dolog is ez! S hogy mennyire nehezen illeszthető be a munkától, iskolától fogott hétköznapokba!
Pedig a legtriviálisabb kikapcsolódás, eszköztelen, s mégis jótékony testnek és léleknek. Egy órácska céltalan (vagy épp ennek van csak igazán célja?) tekergés sötét utcákon, vasútállomáson, parkokon át. Ráhagyatkozás, lépdelés a "semmiben", ami teret ad a gondolatnak. Ha egyedül indulunk útra, végre komolyan szóba állhatunk magunkkal, ha párosan, végre tényleg beszélgethetünk. Kiszakadva az otthon melegéből, a mindig céltudatos ténykedésre sarkalló környezetből könnyebben rugaszkodik el a lélek a hétköznapoktól, más perspektívák nyílnak, aprócska történések új reflexiókra sarkallnak. Milyen egyszerű is ez, s milyen jó nekilódulni a város lüktetésének vagy akár a karácsonyfaizzót tükröző falusi ablakok csendességének!
Mennyit sétáltunk gyerekként nagyapával! Gyíkokat néztünk, ahogy sütkéreztek a kőfalon - megállt az idő, ahogy csak gyermekkorban tud mozdulatlanul állni. Aztán nagy séták barátokkal, a világ megváltása, a végtelen bejárása - pedig csak néhány utcán át vezetett az utunk. És az összekapaszkodós, mínusz fokokban is forró, elmosódott hátterű, csókos andalgások szerelmekkel...
Aztán rengeteg séta, babakocsiba kapaszkodva - te jó ég, mennyit álltunk kis falunk állomásán, várva a peronon a szerelvényeket: hatalmas szelet verő gyorsvonatot, a ritka vendég "nemzetközit", teherkocsik nem fogyó kocsijait, és kedvencünket, a "magányos" dízelmozdonyt... Babakocsival, műanyag kismotorral (valamiért a "hata" szó ragadt rajta), háromkerekű biciklivel, ketten, hárman, négyen, aztán öten - ezernyi lassan morzsolt perc egy kietlen vasúti sínpár mellett.
Egyszerű kis séták, amelyekkel megfesthetők a boldogság arcai.
Mostanában "fölnőttesen" élünk: nem sétálunk, csak rohanunk - munkába, iskolába, különórára, vendégségbe. Megszaporodtak a célok, a kötött pályás utak.
De nyáron bekopogott hozzánk egy kislány, aki egyelőre még csak a hasamban lépdel, de hamarosan le fogja csendesíteni életünket, és babakocsiban zötyögve - tudta nélkül - visszaadja majd nekünk a céltalan séta boldogságát.
Alig várom már!
Nem is tudom már, mikor sétáltunk utoljára...
Kettesben talán egy vidéki tartózkodás idején, sok hónapja már annak. A "két ünnep között" (milyen főzelékszagú kifejezés, nem?) volt rá két esténk is, hogy elinduljunk, csak úgy, falunk semmi kis utcáit róni. Ekkor rémlett fel, hogy milyen jó dolog is ez! S hogy mennyire nehezen illeszthető be a munkától, iskolától fogott hétköznapokba!
Pedig a legtriviálisabb kikapcsolódás, eszköztelen, s mégis jótékony testnek és léleknek. Egy órácska céltalan (vagy épp ennek van csak igazán célja?) tekergés sötét utcákon, vasútállomáson, parkokon át. Ráhagyatkozás, lépdelés a "semmiben", ami teret ad a gondolatnak. Ha egyedül indulunk útra, végre komolyan szóba állhatunk magunkkal, ha párosan, végre tényleg beszélgethetünk. Kiszakadva az otthon melegéből, a mindig céltudatos ténykedésre sarkalló környezetből könnyebben rugaszkodik el a lélek a hétköznapoktól, más perspektívák nyílnak, aprócska történések új reflexiókra sarkallnak. Milyen egyszerű is ez, s milyen jó nekilódulni a város lüktetésének vagy akár a karácsonyfaizzót tükröző falusi ablakok csendességének!
Mennyit sétáltunk gyerekként nagyapával! Gyíkokat néztünk, ahogy sütkéreztek a kőfalon - megállt az idő, ahogy csak gyermekkorban tud mozdulatlanul állni. Aztán nagy séták barátokkal, a világ megváltása, a végtelen bejárása - pedig csak néhány utcán át vezetett az utunk. És az összekapaszkodós, mínusz fokokban is forró, elmosódott hátterű, csókos andalgások szerelmekkel...
Aztán rengeteg séta, babakocsiba kapaszkodva - te jó ég, mennyit álltunk kis falunk állomásán, várva a peronon a szerelvényeket: hatalmas szelet verő gyorsvonatot, a ritka vendég "nemzetközit", teherkocsik nem fogyó kocsijait, és kedvencünket, a "magányos" dízelmozdonyt... Babakocsival, műanyag kismotorral (valamiért a "hata" szó ragadt rajta), háromkerekű biciklivel, ketten, hárman, négyen, aztán öten - ezernyi lassan morzsolt perc egy kietlen vasúti sínpár mellett.
Egyszerű kis séták, amelyekkel megfesthetők a boldogság arcai.
Mostanában "fölnőttesen" élünk: nem sétálunk, csak rohanunk - munkába, iskolába, különórára, vendégségbe. Megszaporodtak a célok, a kötött pályás utak.
De nyáron bekopogott hozzánk egy kislány, aki egyelőre még csak a hasamban lépdel, de hamarosan le fogja csendesíteni életünket, és babakocsiban zötyögve - tudta nélkül - visszaadja majd nekünk a céltalan séta boldogságát.
Alig várom már!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése