Szerző: FiloSzofi
"A barátsághoz egy kicsit őrültnek kell lenni." - Fejtegette minap egy barátnőm valamelyik közös gyerekes expedíciónkon. Arról beszélgettünk egyébként, milyen nehéz felnőtt korban barátkozni, úgy igazán. Nem haverkodni, meg cimboráskodni, hanem barátot találni. Szerintetek?
Minél többet gondolkodom ezen az egyszerű meghatározáson, annál inkább leborulok barátnőm éleslátása előtt. Mert sok szépet lehet mondani a barátságról, a közös értékekről, a bizalomról, kölcsönös támogatásról meg metacsaládi célokról, de az a plusz stich, a csipetnyi bolondéria, az elhagyhatatlan kritérium. Nem (csak) a tartalma, hanem a feltétele. Figyelem, most a felnőttkorban kötött barátságokról van szó, az új szerzeményekről, és nem a régi darabokról.
Nemrég olvastam Gévai Csilla kamaszkönyvét, ahol például két barátnő az egyikük szerelme lakása környékén bujkál, ami nagyon ciki, de nagyon sokat lehet nevetni, és a könyvben egyszerűen és nagyszerűen van megjelenítve, hogy egy ilyen lüke akcióban nem a szerelmedhez kerülsz közelebb, hanem a barátodhoz.
Csak persze, kamaszkorban ablak alatt leselkedni teljesen rendben van, később már viszont kevésbé. Ezért ha valaki legalább szellemileg meg akarja lépni ezeket a hülye húzásokat, annak egy kicsit tényleg dilisnek kell maradnia.
De miért lenne értelme akár elméletileg is hülyeségeket csinálni?
Mert az ilyesmi - hogy maradjunk a szívszerelem lakása körüli bujkálásnál- nem puszta hülyeség, csak idétlen, és kissé fanatikus hitre vall, hogy lesz valami, lesz valami. Híres művészek és kutatók életrajza szól arról, hogy ezzel a hozzáállással lesz néha valami egészen más. (Egyébként írhattam volna egyszerűen azt is, hogy nyitottság és humor, de ezek a szavak számomra gyilkosan lehangolók, és épp az ellnkezőjüket idézik meg előttem.)
Átfordítva mai viszonyokra a példát, ha az ember észreveszi, hogy az utcasarkon búcsúzkodva, egy-egy babakocsit ellenkező irányba tologatva az ember vihogva változtatni tud a valóságon, akkor nagy valószínűséggel van egy barátja.
Persze, a valóságon máshogy is lehet változtatni, de az a többi kapcsolatunk sokkal munkásabb tevékenységei közé tartozik.
Szerintetek, mi kell ahhoz, hogy a diákévek után is barátot találjunk?
"A barátsághoz egy kicsit őrültnek kell lenni." - Fejtegette minap egy barátnőm valamelyik közös gyerekes expedíciónkon. Arról beszélgettünk egyébként, milyen nehéz felnőtt korban barátkozni, úgy igazán. Nem haverkodni, meg cimboráskodni, hanem barátot találni. Szerintetek?
Minél többet gondolkodom ezen az egyszerű meghatározáson, annál inkább leborulok barátnőm éleslátása előtt. Mert sok szépet lehet mondani a barátságról, a közös értékekről, a bizalomról, kölcsönös támogatásról meg metacsaládi célokról, de az a plusz stich, a csipetnyi bolondéria, az elhagyhatatlan kritérium. Nem (csak) a tartalma, hanem a feltétele. Figyelem, most a felnőttkorban kötött barátságokról van szó, az új szerzeményekről, és nem a régi darabokról.
Nemrég olvastam Gévai Csilla kamaszkönyvét, ahol például két barátnő az egyikük szerelme lakása környékén bujkál, ami nagyon ciki, de nagyon sokat lehet nevetni, és a könyvben egyszerűen és nagyszerűen van megjelenítve, hogy egy ilyen lüke akcióban nem a szerelmedhez kerülsz közelebb, hanem a barátodhoz.
Csak persze, kamaszkorban ablak alatt leselkedni teljesen rendben van, később már viszont kevésbé. Ezért ha valaki legalább szellemileg meg akarja lépni ezeket a hülye húzásokat, annak egy kicsit tényleg dilisnek kell maradnia.
De miért lenne értelme akár elméletileg is hülyeségeket csinálni?
Mert az ilyesmi - hogy maradjunk a szívszerelem lakása körüli bujkálásnál- nem puszta hülyeség, csak idétlen, és kissé fanatikus hitre vall, hogy lesz valami, lesz valami. Híres művészek és kutatók életrajza szól arról, hogy ezzel a hozzáállással lesz néha valami egészen más. (Egyébként írhattam volna egyszerűen azt is, hogy nyitottság és humor, de ezek a szavak számomra gyilkosan lehangolók, és épp az ellnkezőjüket idézik meg előttem.)
Átfordítva mai viszonyokra a példát, ha az ember észreveszi, hogy az utcasarkon búcsúzkodva, egy-egy babakocsit ellenkező irányba tologatva az ember vihogva változtatni tud a valóságon, akkor nagy valószínűséggel van egy barátja.
Persze, a valóságon máshogy is lehet változtatni, de az a többi kapcsolatunk sokkal munkásabb tevékenységei közé tartozik.
Szerintetek, mi kell ahhoz, hogy a diákévek után is barátot találjunk?
Hatalmas mázli, idő és valamiféle elemien közös gyökérzet.
VálaszTörlésBlogírás. Én így szereztem egy igazi barátot. Igazad van Szofi, mert képzeld, tényleg teljesen dilis. Ha nem terelgetném teljes normalitásommal, már réges-rég végérvényesen megzakkant volna.
VálaszTörlésközös élethelyzet, egyidős gyerekek, közös munkahely- de sajnos ha csak ez van, akkor a barátságok is elmúlnak, ha elkerülünk egymás mellől, így marad az őrültség :)
VálaszTörlés