Derékszaggatósdi

Szerző: Lotte  

Nem újkeletű a megállapítás, de most, hogy a hasam térfogata kezd akadályozni a fesztelen mozgásban még feltűnőbb, hányszor kell lehajolni idehaza egy nap. Megpróbáltam megszámolni, de húsz körül feladtam (reggel fél kilenc volt ekkor)...
Mintha gyerekes családoknál a gravitáció erőssége fokozódna - hullik ki minden, mindenütt a kis kezekből: szaloncukorpapír, legóalkatrész, fél pár papucs és mindennemű tárgy. Ez még önmagában nem jelente problémát, ha aki leejti, szépen fel is szedegetné maga után, de az enyéim igen nagyvonalúan kezelik az elhullajtott nyomok feltakarítását.
Ha nem vagyok ott a tett színhelyén és nem szólok azonnal, határozottan, lazán otthagynak mindent, s ha később az "elkövetőt" keresem, ártatlanul néznek egymásra. Hiába a folyamatos károgásom (de unom hallgatni magam!), valójában rajtam - és olykor bekapcsolódó apukán - kívül senkinek a szemét nem bántja a szőnyeg közepén elhagyott zokni vagy a konyhaasztal alá esett kártyalap. (Bezzeg az iskolában, oviban kapkodják ám magukat, ha pakolni kell, idehaza viszont a fáradt gőzzel együtt a rendetlenség is megérkezik minden délután.)
Lehet, hogy én követem el a hibát a hülye pakolásaimmal és kétnaponkénti porszívózásaimmal, amivel igyekszem fenntartani egy élhető kellemes otthon látszatát? (Egy örömöm van benne: zene füleimnek, ahogy a maximum szívóerőre állított gép beszippantja a milliméteres legódarabkákat - ezekért se kell már többet lehajoljak!)
A nem torokból feltörő méltatlankodásaimra az én gyermekeim már immunisak, ha eredményt szeretnék elérni, minimum ordítanom kell, hogy megmozdítsák magukat. Ez pedig ugyancsak fáradságos dolog (megfigyeltétek, hogy terhesen sokkal rosszabbul esik a szokott óbégatás?), úgyhogy marad a derékszaggató hajlongás, amíg még bírom szuflával - kismama(kín)torna, háromgyerekes módra...