Szerző: FiloSzofi
Nem vagyok egy sms-szavazós típus, meg a díjátadókat sem szoktam követni. Az idei Príma Primisszima díjra mégis figyeltem, talán a facebook miatt. Renszeresen jöttek a tájékoztatások, hogy kire lehet szavazni, és mikor ott van az orrod előtt, akit szeretsz, akkor már olyan szívesen mondja ki az ember, hogy Igen, persze, őt el kell ismerni, éljen, éljen! Szavaztam is Feri atyára, hiszen ő is megtett értem ennél sokkal többet. Azt persze nem tudom, hogy neki ez jó-e, de úgy fogtam fel, hogy írni egy sms-t annyit jelent: köszönöm! Aztán másokra nem szavaztam, talán mert hiányzott a személyes elkötelezettség. De arra azért rácsoálkoztam, hogy "jé, a művészeti ágak egészen külön szerepelnek, és jé, van képzőművészet is, hogy Nádler Istvánra kellene szavazni."
Bevallom, nem szavaztam, de érdekes látni, hogy akik szavaztak, azok közül is legtöbben rá gondoltak. Vajon miért? Vajon mind szakmabeliek?
Én úgy látom - de javítsatok ki, ha nincs igazam -, hogy a kortárs képzőművészet igen kevéssé inspirálja a szakmán kívüli szellemi életet. Magamban még azt is kimondtam, hogy a hagyományos képzőművészet helyét a design vette át, kicsit elművésziesítve is ezt a fogalmat. A design, mint az életben vágyott közérzetünk megjelenítője, életnívónk felettes énje, vagy az ehhez való ironikus hozzáállás, vagy valami hasonló. Jóval több, mint formatervezés.
Szóval én még soha életemben nem hallottam senkitől, aki szegről-végről nem tartozik a művészekhez, hogy mennyire szereti ezt vagy azt a kortárs képzőművészt. Tényleg. Talán az is szerepet játszik ebben, hogy azt a léttapasztalást, amiből kirobbantak a neoavantgárd festészeti irányzatok nyugaton, nem lehet úgy lefordítani, ahogy az irodalmat, ahol a nyelv kiemeli az azonost, az ismerőst, a felismerhetőt. Csak abban rezeg tovább, akinek eleve vannak hozzá receptorai. A vizuális tapasztalatra süket maradhatok a látvány előtt is, ha van elég tér :)
Miért lehet hát szeretni Nádler Istvánt? Festett-e "szép" képeket?
Hozzám a '90 utáni képei állnak közelebb. Talán mert én is akkor eszméltem, és mert mindig is vonzott a gesztus-festészet és az különösen tetszik, hogy a gesztus mögött Nádlernél mindig van valami szilárd. Nem a mulandóság szédület táncával dicséri az örökkévalóságot, hanem az elme által vetített időtlen rend előtt repteti a színes pillanatot, mint virágot ad az Istennek.."Metaforikus kifejező ereje és motívumai segítették abban, hogy strukturális geometrikus absztrakcióiba egyedi módon beleépítse a gesztusfestészetet" mondja a vonatkozó wiki szócikk, és igen, ennek a fúziónak a szilárd erejét kedvelem én is. Az összetett mondat két fele ugyan számomra nem tartozik eléggé össze ahhoz, hogy értelmes legyen, de sebaj, mindig vakfoltom volt a műkritikusi nyelv, úgyhogy engem ne kopizzatok Nádler című házi dolgozatba, ha jót akartok!
Nekem olyanok ezek a képek, hogy ha Isten hunyorít, ilyen lehet a szemében a világ egy ideális pillanatban. Egy-egy konkrét pillanatban. Pillanat az örökkévalóságban, isteni hunyorgásban.
A lábnyomot a tengerpart homokjában nyomtalanul mossa el a hullám, de aki a lába nyomát otthagyta annak van lelke! A színes, arányos, örök rendben mozognak a mulandó halhatatlan individuumok. Nekem így szépek ezek.
És íme a Príma Primisszima jelölt-ismertetője:
Nádler István az 1960-as években indult magyar neoavantgárd
képzőművészeti mozgalom egyik elindítója és jeles képviselője. A
Munkácsy- és Kossuth-díjas festő munkássága több alkotói korszakra
bontható, de mindegyiket erősen befolyásolta a korszellem mellett a
hagyomány, a zene és a keleti filozófia.
A híres fekete korszak, majd az azt követő élénk, erőteljes színek és gesztusok világa után egy újabb fordulatnak lehettünk tanúi. Először tűntek fel akkor Nádler festészetében a „metálszínek” (arany, ezüst, réz, bronz), melyek azóta is meghatározó elemei a műveknek. Grafikákat és szobrokat is készít.
Nádler István idén 75 éves. Többet tudtok
meg, és mélyebb műélvezetet ad, ha a közvetlen pályatársak munkáit
együtt nézitek. A legtöbb művész életében van egy erős közösségi
korszak, Nádlernél ez a Budapesti Műhely
korszaka volt, amit Bak Imrével és Fajó Jánossal hoztak létre 1971-ben,
de olyan karakteres alkotók csatlakoztak hozzá, mint Keserü Ilona vagy
Hencze Tamás.
 |
| Nádler István: Tandori Dezsőnek 2007. |
Bevallom, nem szavaztam, de érdekes látni, hogy akik szavaztak, azok közül is legtöbben rá gondoltak. Vajon miért? Vajon mind szakmabeliek?
Én úgy látom - de javítsatok ki, ha nincs igazam -, hogy a kortárs képzőművészet igen kevéssé inspirálja a szakmán kívüli szellemi életet. Magamban még azt is kimondtam, hogy a hagyományos képzőművészet helyét a design vette át, kicsit elművésziesítve is ezt a fogalmat. A design, mint az életben vágyott közérzetünk megjelenítője, életnívónk felettes énje, vagy az ehhez való ironikus hozzáállás, vagy valami hasonló. Jóval több, mint formatervezés.
Szóval én még soha életemben nem hallottam senkitől, aki szegről-végről nem tartozik a művészekhez, hogy mennyire szereti ezt vagy azt a kortárs képzőművészt. Tényleg. Talán az is szerepet játszik ebben, hogy azt a léttapasztalást, amiből kirobbantak a neoavantgárd festészeti irányzatok nyugaton, nem lehet úgy lefordítani, ahogy az irodalmat, ahol a nyelv kiemeli az azonost, az ismerőst, a felismerhetőt. Csak abban rezeg tovább, akinek eleve vannak hozzá receptorai. A vizuális tapasztalatra süket maradhatok a látvány előtt is, ha van elég tér :)
Miért lehet hát szeretni Nádler Istvánt? Festett-e "szép" képeket?
Hozzám a '90 utáni képei állnak közelebb. Talán mert én is akkor eszméltem, és mert mindig is vonzott a gesztus-festészet és az különösen tetszik, hogy a gesztus mögött Nádlernél mindig van valami szilárd. Nem a mulandóság szédület táncával dicséri az örökkévalóságot, hanem az elme által vetített időtlen rend előtt repteti a színes pillanatot, mint virágot ad az Istennek.."Metaforikus kifejező ereje és motívumai segítették abban, hogy strukturális geometrikus absztrakcióiba egyedi módon beleépítse a gesztusfestészetet" mondja a vonatkozó wiki szócikk, és igen, ennek a fúziónak a szilárd erejét kedvelem én is. Az összetett mondat két fele ugyan számomra nem tartozik eléggé össze ahhoz, hogy értelmes legyen, de sebaj, mindig vakfoltom volt a műkritikusi nyelv, úgyhogy engem ne kopizzatok Nádler című házi dolgozatba, ha jót akartok!
Nekem olyanok ezek a képek, hogy ha Isten hunyorít, ilyen lehet a szemében a világ egy ideális pillanatban. Egy-egy konkrét pillanatban. Pillanat az örökkévalóságban, isteni hunyorgásban.
A lábnyomot a tengerpart homokjában nyomtalanul mossa el a hullám, de aki a lába nyomát otthagyta annak van lelke! A színes, arányos, örök rendben mozognak a mulandó halhatatlan individuumok. Nekem így szépek ezek.
És íme a Príma Primisszima jelölt-ismertetője:
 |
| Egy 1968-69-es kép |
A híres fekete korszak, majd az azt követő élénk, erőteljes színek és gesztusok világa után egy újabb fordulatnak lehettünk tanúi. Először tűntek fel akkor Nádler festészetében a „metálszínek” (arany, ezüst, réz, bronz), melyek azóta is meghatározó elemei a műveknek. Grafikákat és szobrokat is készít.
 |
| Nádler István: Diptichon 2007. |
 |
| Keserü Ilona: Mind2 1981. Nádler István gyűjteményéből |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése