Móni, a póni

Szerző: Lotte   

Az egész úgy kezdődött, hogy kislányom az ősszel meglátta egy ovistársánál. Hosszan mesélt Róla, hogy milyen jó lenne, ha egyszer Ő mesélne neki elalvás előtt, igen, Móni, a mesélő póni. Bevallom, bizalmatlan voltam, ösztönösen irtózom a műanyag, színes póniktól, a lila-pink műszőrzettől, de Csupamosoly vágya nem csillapodott.
Mikor közeledett a Karácsony, levelet diktált, amelyben Őt és csakis Őt kérte a kis Jézustól. Mit volt mit tenni, hogy segítsünk a Jézuskának, mi magunk szedtük össze a kívánságlista tartalmát egy játékboltban. Itt találkoztam vele először: Mónival, a pónival.
Mikor szorongva kérdeztem, hol találom Őt, az eladólány harsányan vezetett egy polchoz, "jó, hogy most jöttetek (mondta bizalmaskodva), ez az utolsó darab!". Nos, próbáltam nyitott szívvel hozzáállni, meglátni Őt és megszeretni - nem mondhatnám, hogy sikerült. Külleme és hangja ugyanis csak tovább fokozta kellemetlen érzéseimet. Ezért a harsány rózsaszín, gülüszemű randaságért, amely nyúlfarknyira rövidített meséket hallat, ha a bal lábán lévő gombot nyomogatjuk - ezért kell kiadnunk több mint nyolcezer forintot? Nem torzítjuk el ezzel a gyerekünk ízlését? De Csupamosoly reménykedő arcocskáját felidézve mégis fogtam a jószágot, és megadóan a bevásárlókocsinkba tettem.
És jól tettem, mert minél közelebb kerültünk a Szentestéhez, annál többet kérdezgette, vajon megkapta-e Jézuska a neki írt levelet, vajon ott lesz-e a fa alatt a póni?
És eljött a nagy nap, a csillagszórók fénye mellett Csupamosoly boldog arca ragyogta be a szobát: "Anya, apa, nézzétek, a Jézuska megkapta a levelet, és elhozta Őt!".
Vele aludt el - mi persze, arra ébredtünk, hogy a Happy birthdayt csipogja egy digitális hang -, vérfagyasztó élmény volt hajnali fél háromkor átcammogni és az ágyban megkeresni a bal lólábat, hogy kikapcsoljuk a muzsikát. Másnap velünk reggelizett, pirítóst készítettem neki és velünk tartott a templomba is, figyelmesen hallgatta a pásztorjátékot, amelyben nagyfiam is szerepelt. (Még szerencse, hogy itt nem fakadt dalra, így is kínosan éreztem magam, mert Csupamosoly keze fázott, így én szorongathattam a méretes jószágot.)
Még az ebéden is részt vett, amelynek végén Csupamosoly a póni egy meséjével akarta megköszönni az ételt - de Móni hirtelen megmakacsolta magát, nem szólt egy szót sem, hiába nyomogatta az egész família. Mi történhetett? Jött a szokásos koreográfia: csillagcsavarhúzó keresése, elemcsere. Semmi. Újra csere. Semmi. És közben Csupamosoly arcáról elfogyott a mosoly. Most mi lesz?! Mégsem mondhattuk, hogy nézd, kicsim, ez csak egy kínai gagyi, úgyis rusnya volt, majd újra mi mesélünk, az sokkal jobb lesz...
A gyerekek - vígasztalva kistestvérüket - hamar megszülték a megoldást. Móni, a póni egy levélben elküldött kérésre érkezett, nosza, írjunk Jézuskának, hogy vigye vissza éjszaka és szerelje meg! Még fel sem fogtuk, már körmölte is a nagytesó a levelet, s lefekvés előtt oda volt készítve dobozostul az útrakelő Móni. S ha már itt jár, a születésnapos kis Jézusnak kitettek egy kis kóstolót a finomságokból: gondosan tányérra szeltek mákos bejglit és mellé készítettek ischlert, vaníliás kiflit, egy pohárba szódavizet öntöttek. Biztos megéhezett a sok ajándékhurcolás közepette Jézus, hadd egyen egy kis finomságot. ("Éheztem és ennem adtattok, szomjaztam és innom adtatok...")
Mit tehettünk...? Éjjel elpakoltuk az elromlott pacit a szekrény aljába, az étkeket megeszegettük, a poharat kiürítettük. Reggelre kelve a gyerekek örömtáncot lejtettek, hogy Jézuska újra itt járt: evett, ivott és elvitte a műhelyébe megszerelni Mónit, hamarosan bizonyára lepottyantja majd.
Egy rossz sejtelem lett úrrá rajtam: kelepcébe kerültem, s mivel figyelmetlen, szétszórt vagyok - Móni blokkját rég elvesztettem már -, lehet, hogy újra meg kell vennünk a lila szörnyet? Egyáltalán hová vezet, hogy Jézuska ki-be jár a nappalinkba? Nem rontottunk el valamit? De mégsem tehetjük tönkre a hitelét!
Ebbe a póni-Móni sztoriba tehát jól belebonyolódtunk. Segítség!!!