Szerző: FiloSzofi
Bú nagy komolyan a szemembe nézett, és azt mondta: "Én nem szeretnék semmit karácsonyra, nekem mindenem megvan. Inkább adni szeretnék a Jézuskának, meg rajzolni az angyaloknak." Az öccse úgy nézett rá, mint egy komplett őrültre, de már hozzá van szokva a nővére dilijeihez, így ezt is egy fejcsóválással elintézte. Ő még csak ötéves, az efféle önmagunk fölé emelkedés még távol áll tőle. Az ő horizontján a jóság a nap (kis platonista), és ami abból részesül, az jó. Az árnyékos oldal pedig a rossz.
Vasárnap ovis misén voltunk, ahol az atya igazi jezsuita lelkülettel, úgy jött a kicsik közé, mint hittérítő a bennszülöttekhez. Nem akart mást átadni, mint Jézus üzenetét, a köré épült kultúrát egyelőre mint saját személyében civilizált képviselte, a kicsiket békén hagyta vele. Így az ovisok is megfogható üzenettel, és jóra való elszánással indultak haza. (A szülők kissé lestrapálva az általános zsongástól, de majdnem olyan elszántan.) Szent Erzsébet rózsacsodáját játszották el, és a végén, az oltárra tett kenyerekből valamennyien ettünk egy törésnyit. Ezek voltak a jóság-kenyerek, amik garantáltan megjavítanak mindenkit, aki eszik belőle. Legalábbis egy időre. Fí ugyan, időről időre rákérdezett, hogy mikor megyünk már haza, de azért a jóság-kenyérből nagy gondosan megőrzött egy darabkát a papájának.
Bár én egy hanyag disznó vagyok, idén mindenképp megsütjük Szent Erzsébet cipóit a szegényeknek, hiszen éppen készen állnak a gyerekeim egy ilyen gesztusra. A misén zseniálisan vezette fel az atya, hogy a szegények nélkülözők, akiknek nincs például pénze, de a ők (a jelen lévő gyerekek) gazdagok, mert van testvérük, és/vagy szerető szüleik. Így aztán nem mismásolta el az éhezést mint nyomort, de a kicsik ezzel szemben magukra nem mint birtokosokra tekintettek.
Egyszóval érettnek láttam a helyzetet, hogy a gyerekekben ágaskodó jóságot valami cselekedetbe hajtsam.
Mivel a gépem gyengélkedett, elmaradt az ünnepre időzített poszt, így azt is megírhatom, mi sült ki a kis akciónkból:
Bú örömmel dagasztotta a tésztát, de kijelentette, hogy fél a szegényektől, ő nem hajlandó szétosztani. (Azt terveztük, hogy kukák tetején hagyjuk el a zsemlecipókat, semmi színpadias.)
Ahogy győzködtem, közben rájöttem, hogy én is félek a szegényektől. Vagyis nem tartok természetesnek egy ilyen találkozást.
Fí tojt az egész sütögetésre, de lelkesen szórta a kis csomagokat.
Hazafelé délután még ránéztek egy-két helyre, hogy elkelt-e az adomány, aztán részükről lezárták a történetet. Nem kezdtek tetszelegni az adakozó szerepben, ami annak a jele, hogy nem zúztam szét a természetes hajlandóságukat. Nem is árulom el nekik, hogy bennem egy csomó gátlás, rossz reflexió, szégyenérzet működött. Ti tudtok a szokott köreitekből kilépve lazán adni?
Bú nagy komolyan a szemembe nézett, és azt mondta: "Én nem szeretnék semmit karácsonyra, nekem mindenem megvan. Inkább adni szeretnék a Jézuskának, meg rajzolni az angyaloknak." Az öccse úgy nézett rá, mint egy komplett őrültre, de már hozzá van szokva a nővére dilijeihez, így ezt is egy fejcsóválással elintézte. Ő még csak ötéves, az efféle önmagunk fölé emelkedés még távol áll tőle. Az ő horizontján a jóság a nap (kis platonista), és ami abból részesül, az jó. Az árnyékos oldal pedig a rossz.
Vasárnap ovis misén voltunk, ahol az atya igazi jezsuita lelkülettel, úgy jött a kicsik közé, mint hittérítő a bennszülöttekhez. Nem akart mást átadni, mint Jézus üzenetét, a köré épült kultúrát egyelőre mint saját személyében civilizált képviselte, a kicsiket békén hagyta vele. Így az ovisok is megfogható üzenettel, és jóra való elszánással indultak haza. (A szülők kissé lestrapálva az általános zsongástól, de majdnem olyan elszántan.) Szent Erzsébet rózsacsodáját játszották el, és a végén, az oltárra tett kenyerekből valamennyien ettünk egy törésnyit. Ezek voltak a jóság-kenyerek, amik garantáltan megjavítanak mindenkit, aki eszik belőle. Legalábbis egy időre. Fí ugyan, időről időre rákérdezett, hogy mikor megyünk már haza, de azért a jóság-kenyérből nagy gondosan megőrzött egy darabkát a papájának.
Bár én egy hanyag disznó vagyok, idén mindenképp megsütjük Szent Erzsébet cipóit a szegényeknek, hiszen éppen készen állnak a gyerekeim egy ilyen gesztusra. A misén zseniálisan vezette fel az atya, hogy a szegények nélkülözők, akiknek nincs például pénze, de a ők (a jelen lévő gyerekek) gazdagok, mert van testvérük, és/vagy szerető szüleik. Így aztán nem mismásolta el az éhezést mint nyomort, de a kicsik ezzel szemben magukra nem mint birtokosokra tekintettek.
Egyszóval érettnek láttam a helyzetet, hogy a gyerekekben ágaskodó jóságot valami cselekedetbe hajtsam.
Mivel a gépem gyengélkedett, elmaradt az ünnepre időzített poszt, így azt is megírhatom, mi sült ki a kis akciónkból:
Bú örömmel dagasztotta a tésztát, de kijelentette, hogy fél a szegényektől, ő nem hajlandó szétosztani. (Azt terveztük, hogy kukák tetején hagyjuk el a zsemlecipókat, semmi színpadias.)
Ahogy győzködtem, közben rájöttem, hogy én is félek a szegényektől. Vagyis nem tartok természetesnek egy ilyen találkozást.
Fí tojt az egész sütögetésre, de lelkesen szórta a kis csomagokat.
Hazafelé délután még ránéztek egy-két helyre, hogy elkelt-e az adomány, aztán részükről lezárták a történetet. Nem kezdtek tetszelegni az adakozó szerepben, ami annak a jele, hogy nem zúztam szét a természetes hajlandóságukat. Nem is árulom el nekik, hogy bennem egy csomó gátlás, rossz reflexió, szégyenérzet működött. Ti tudtok a szokott köreitekből kilépve lazán adni?
Anyukámék háza mellett van egy hajléktalan, régóta éldegél az egyik pincéből feláramló meleg nyújtotta kuckójában. Köszöngetünk egymásnak egy ideje, mintha csak egy szomszéd lenne. Múltkor éjjel mentem ele mellette, már nem rádiózott (napközben mindig a Kossuthot hallgatja egy kis zsebrádión), aludt. Letettem a feje mellé egy kétezrest, mert már rég adatm volna neki valamit, csak úgy face to face valahogy nem ment - a paritásunk sérült volna. Adni tényleg észrevétlenól a legjobb, mikor nem követi magyarázat, köszönet, újabb magyarázat.
VálaszTörlés