Szerző: Lotte
Vannak fiús lányok és lányos fiúk, mindig is voltak. Magamat az inkább lányos lány kategóriába sorolnám: kamasz koromtól zömében hosszú volt a hajam, mindig is szívesen hordtam rövid szoknyát, csinosnak tartom a magassarkú cipőt, s bár sosem voltam tornász bajnok, de inkább mentem aerobik órára, minthogy beálltam volna focizni. Ugyanakkor örömmel vettem részt olyan beszélgetésekben, amelyek "férfias" témák körül forogtak: a politika vagy a történelem alakulása sokkalta jobban izgatott, mint az aktuális divat.
Gyerekként babákkal játszottam, de megtaláltam a helyem bátyám háborús játékaiban is: én voltam a harcszíntéren megsebesült fiúk doktornénije, s a kekszosztásért felelős hadtápos. (Élveztem is a helyzetet, egy-egy darab terefere kekszért versengve tették a szépet a kamasz fiúk.)
"A nemi erőszak nemcsak a fizikai erőszak vagy a zaklatás. Az egész ott kezdődik, hogy megbántjuk egymást. A nőiességhez vagy férfiassághoz kapcsolódó előítéleteink értelmetlenül korlátozzák a lehetőségeinket és hozzájárulnak az egyenlőtlenségek fenntartásához és újatermelődéséhez." - írja egy blogger a Feminfo oldalán.
Végiggondolva elmúlt 38 évemet sosem éreztem úgy, hogy hátrányom származott volna abból, hogy nőnek születtem, s környezetem is lányként, nőként tekintett rám. Babáztam az oviban, aztán a munkahelyemet odahagyva itthon, a gyerekeimmel. (Emlékszem, a legnagyobb rejtett félelmem kislányként az volt, mi lesz, ha nekem nem lehet kisbabám? Hála Istennek nem így lett.)
Persze, senki nem teljesen rózsaszín vagy világoskék, unalmas lennne egy "kétszínű" világ, de furcsállom azt a dacos indulatot, amivel napjainkban a nemek katakterjegyeit próbálják össztűz alá venni.
Ki ellen hadakozunk, mik azok a súlyos sérelmek a XXI. század nyugati civilizációjában, amelyek a nemünkből adódnak és orvoslásért kiáltanak? A gyerekek osztálytársai közül van kislány, aki a kis krapekok mellett dzsúdóra jár - teheti, senki nem piszkája miatta. Van kisfiú, aki szívesebben molyol a lányokkal a sarokban, minthogy rúgná a bőrt szünetben. Természetes dolog, nem vagyunk egyformák.
De miért baj az, ha a többséget mégiscsak jól leíró fogalmakat használunk, s pláne ha még értékként is tekintünk arra, hogy a két nemnek igenis vannak típusosan hordozott karakterjegyei és kompetenciái? Van értelme ostobán ragaszkodva az egyeshez az általánossal szemben felülírni évszázadok tapasztalatait: s azért harcolni, hogy például ne legyenek külön "fiús" és "lányos" játékok az óvodákban?
Miközben egyre többen árnyakkal hadakoznak, van mit veszítenünk: a gyerekeink önképét, természetes preferenciáit ugyanis görcsös meg-nem-különböztetéseinkkel alaposan összekuszálhatjuk. Mi pedig lassan odáig jutunk, hogy semmiről sem tehetünk általános kijelentést, hisz az mindig sértheti az az alól épp kivételt képezők önérzetét. Ha már nem beszélhetünk általánosságban sajátos tulajdonságokat hordozó nőkről és férfiakról, fiatalokról és idősekről, európaiakról és ázsiaiakról, akkor hogyan értsünk egyáltalán szót egymással? Gondolkodásunk végletes individualizációja szép lassan felfalja nyelvünket és tökéletesen elszigetel bennünket egymástól.
Vannak fiús lányok és lányos fiúk, mindig is voltak. Magamat az inkább lányos lány kategóriába sorolnám: kamasz koromtól zömében hosszú volt a hajam, mindig is szívesen hordtam rövid szoknyát, csinosnak tartom a magassarkú cipőt, s bár sosem voltam tornász bajnok, de inkább mentem aerobik órára, minthogy beálltam volna focizni. Ugyanakkor örömmel vettem részt olyan beszélgetésekben, amelyek "férfias" témák körül forogtak: a politika vagy a történelem alakulása sokkalta jobban izgatott, mint az aktuális divat.
Gyerekként babákkal játszottam, de megtaláltam a helyem bátyám háborús játékaiban is: én voltam a harcszíntéren megsebesült fiúk doktornénije, s a kekszosztásért felelős hadtápos. (Élveztem is a helyzetet, egy-egy darab terefere kekszért versengve tették a szépet a kamasz fiúk.)
"A nemi erőszak nemcsak a fizikai erőszak vagy a zaklatás. Az egész ott kezdődik, hogy megbántjuk egymást. A nőiességhez vagy férfiassághoz kapcsolódó előítéleteink értelmetlenül korlátozzák a lehetőségeinket és hozzájárulnak az egyenlőtlenségek fenntartásához és újatermelődéséhez." - írja egy blogger a Feminfo oldalán.
Végiggondolva elmúlt 38 évemet sosem éreztem úgy, hogy hátrányom származott volna abból, hogy nőnek születtem, s környezetem is lányként, nőként tekintett rám. Babáztam az oviban, aztán a munkahelyemet odahagyva itthon, a gyerekeimmel. (Emlékszem, a legnagyobb rejtett félelmem kislányként az volt, mi lesz, ha nekem nem lehet kisbabám? Hála Istennek nem így lett.)
Persze, senki nem teljesen rózsaszín vagy világoskék, unalmas lennne egy "kétszínű" világ, de furcsállom azt a dacos indulatot, amivel napjainkban a nemek katakterjegyeit próbálják össztűz alá venni.
Ki ellen hadakozunk, mik azok a súlyos sérelmek a XXI. század nyugati civilizációjában, amelyek a nemünkből adódnak és orvoslásért kiáltanak? A gyerekek osztálytársai közül van kislány, aki a kis krapekok mellett dzsúdóra jár - teheti, senki nem piszkája miatta. Van kisfiú, aki szívesebben molyol a lányokkal a sarokban, minthogy rúgná a bőrt szünetben. Természetes dolog, nem vagyunk egyformák.
De miért baj az, ha a többséget mégiscsak jól leíró fogalmakat használunk, s pláne ha még értékként is tekintünk arra, hogy a két nemnek igenis vannak típusosan hordozott karakterjegyei és kompetenciái? Van értelme ostobán ragaszkodva az egyeshez az általánossal szemben felülírni évszázadok tapasztalatait: s azért harcolni, hogy például ne legyenek külön "fiús" és "lányos" játékok az óvodákban?
Miközben egyre többen árnyakkal hadakoznak, van mit veszítenünk: a gyerekeink önképét, természetes preferenciáit ugyanis görcsös meg-nem-különböztetéseinkkel alaposan összekuszálhatjuk. Mi pedig lassan odáig jutunk, hogy semmiről sem tehetünk általános kijelentést, hisz az mindig sértheti az az alól épp kivételt képezők önérzetét. Ha már nem beszélhetünk általánosságban sajátos tulajdonságokat hordozó nőkről és férfiakról, fiatalokról és idősekről, európaiakról és ázsiaiakról, akkor hogyan értsünk egyáltalán szót egymással? Gondolkodásunk végletes individualizációja szép lassan felfalja nyelvünket és tökéletesen elszigetel bennünket egymástól.
Engem idegesít ez rettentő PC,semmit nem lehet a nevén nevezni,mert az sértő - esetleg akárki másnak-...Kiakadok azon,amikor a rettentő jóléti társadalomban nagy jódolgukban már azzal foglalkoznak,h választható legyen a nemi identitás,pedig szerintem pont azon nincs túl sok választani való:vagy ez,vagy az.Két fiús fiam és két lányos lányom van,nem dresszíroztuk őket erre,ilyenek és kész.És rosszul éreznék magukat ha bele lennének kényszerítve a másik nem szokásaiba,játékaiba,viselkedésébe.De bízom benne,hogy éppen ezért lesznek majd igazi Férfiak és Nők-igen,direkt nagybetűvel-,és így lesznek boldogok a családjukkal és a munkájukban.
VálaszTörlés