Szerző: Lotte
Legnagyobb fiúnk idén lesz elsőáldozó, plébániánk pedig komolyan veszi a felkészülést, a gyerekek családjait is intenzíven bevonja a szentséggel való találkozásra való készületbe.
Szombaton családi napot tartottak egy környékbeli idősebb házaspár vezetésével, akik saját sorsuk - hol drámai, hol nevetős - fordulópontjainak feltárásán keresztül mutatták be hitük alakulását. Elmesélték, miképp indították őket annak idején szüleik az életre, milyen tanácsok, milyen életszemlélet volt abban a batyuban, amit induláskor kaptak. Ennek végiggondolására kértek bennünket is, érdekes volt a tapasztalás, hogy a szülőktől legtöbbször az elvárásoknak való megfelelés, a kötelességteljesítés, míg egy generációval későbbről, a nagyszülők irányából már sokkalta inkább az elfogadó, feltétel nélküli szeretet, a bizalomra, hitre való elhívás volt a gyerekeknek átadott muníció. A szembesítésből ki-ki levonhatta következtetéseit saját gyerekeinek nevelésével kapcsolatban: mi az, amit szívesen megtart ősei hagyatékából, s mi az, amit épp ellenkezőleg, gyökeresen másképp szeretne csinálni.
Néhány gondolat erejéig aztán szó esett arról is, hogy minden életkornak megvan a maga szépsége és értelme, amit egy Weöres Sándor idézettel érzékeltetett a hatvanas éveiben járó házaspár.
A Parainesis című veresében ezt írja a költő:
"Isten vendége vagy e világon!
mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?"
A vers röviden arról szól, hogy a mai ember különös betegsége, hogy nem tud megöregedni, nem tudja elfogadni az idő múlását, időskori önmagát.
Mindez abban a fénytörésben kapott különös jelentőséget, hogy még ugyanezen este egy másik programon is jelenésünk volt: egy Katalin-napi összejövetelen jártunk. (Tényleg, Isten éltessen minden Katalint!)
Az elegánsnak szánt ünnepségen döntően az ötven pluszos korosztály volt jelen, s közülük feltűnően sokan öltöztek és viselkedtek másképp, mint ami saját korukból fakadt volna. Látható jegyei voltak a diszharmóniának: például a párducmintás, cicikidobós, tapi ruha hatvan év és hetven kiló felett felettébb furcsának hat. Mintha az illető, aki e toalett mellett dönt indulás előtt még mindig azon a térfélen keresgélne sikereket és örömöt, ahol már rég mások játszanak. Persze, a jelenség igaz lehet más korszakokra, élethelyzetekre is, mikor dacolunk a meg nem változtatható körülményekkel: próbálunk tovább gyerekek, kamaszok, fiatalok, bombanők vagy szívtipró macsók maradni.
Nehéz beletörődni az idő múlásába, de ha a fenti életszemlélet alapján tekintük életünkre, az "Isten vendégének" aspektusából mindez sokkal természetesebb és elfogadhatóbb lehet. Nem kell körömszakadtunkig védeni függetlenségünket vagy fiatalságunkat, külsőnk makulatlanságát és trendiségünket, hiszen ez nemcsak frusztráló és lehetetlen elvárás önmagunkkal szemben, hanem azt is jelentené, hogy nem tudjuk a házigazda minden termét bejárni, minden nekünk rejtegetett kincsét megtalálni.
Nem azt mondom, hogy dobjunk el minden ránctalanító szérumot, vidám ruhát és lendületet, szó sincs róla! De az biztos, hogy az élet élésének igazi művészetét jelentheti, ha megtaláljuk a harmóniát testünk és lelkünk között, ha nem futunk előre vagy nem maradunk le önmagunktól, és a nekünk rendelt termeket odefigyelve, időben mind végigjárjuk.
Legnagyobb fiúnk idén lesz elsőáldozó, plébániánk pedig komolyan veszi a felkészülést, a gyerekek családjait is intenzíven bevonja a szentséggel való találkozásra való készületbe.
Szombaton családi napot tartottak egy környékbeli idősebb házaspár vezetésével, akik saját sorsuk - hol drámai, hol nevetős - fordulópontjainak feltárásán keresztül mutatták be hitük alakulását. Elmesélték, miképp indították őket annak idején szüleik az életre, milyen tanácsok, milyen életszemlélet volt abban a batyuban, amit induláskor kaptak. Ennek végiggondolására kértek bennünket is, érdekes volt a tapasztalás, hogy a szülőktől legtöbbször az elvárásoknak való megfelelés, a kötelességteljesítés, míg egy generációval későbbről, a nagyszülők irányából már sokkalta inkább az elfogadó, feltétel nélküli szeretet, a bizalomra, hitre való elhívás volt a gyerekeknek átadott muníció. A szembesítésből ki-ki levonhatta következtetéseit saját gyerekeinek nevelésével kapcsolatban: mi az, amit szívesen megtart ősei hagyatékából, s mi az, amit épp ellenkezőleg, gyökeresen másképp szeretne csinálni.
Néhány gondolat erejéig aztán szó esett arról is, hogy minden életkornak megvan a maga szépsége és értelme, amit egy Weöres Sándor idézettel érzékeltetett a hatvanas éveiben járó házaspár.
A Parainesis című veresében ezt írja a költő:
"Isten vendége vagy e világon!
mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?"
A vers röviden arról szól, hogy a mai ember különös betegsége, hogy nem tud megöregedni, nem tudja elfogadni az idő múlását, időskori önmagát.
Mindez abban a fénytörésben kapott különös jelentőséget, hogy még ugyanezen este egy másik programon is jelenésünk volt: egy Katalin-napi összejövetelen jártunk. (Tényleg, Isten éltessen minden Katalint!)
Az elegánsnak szánt ünnepségen döntően az ötven pluszos korosztály volt jelen, s közülük feltűnően sokan öltöztek és viselkedtek másképp, mint ami saját korukból fakadt volna. Látható jegyei voltak a diszharmóniának: például a párducmintás, cicikidobós, tapi ruha hatvan év és hetven kiló felett felettébb furcsának hat. Mintha az illető, aki e toalett mellett dönt indulás előtt még mindig azon a térfélen keresgélne sikereket és örömöt, ahol már rég mások játszanak. Persze, a jelenség igaz lehet más korszakokra, élethelyzetekre is, mikor dacolunk a meg nem változtatható körülményekkel: próbálunk tovább gyerekek, kamaszok, fiatalok, bombanők vagy szívtipró macsók maradni.
Nehéz beletörődni az idő múlásába, de ha a fenti életszemlélet alapján tekintük életünkre, az "Isten vendégének" aspektusából mindez sokkal természetesebb és elfogadhatóbb lehet. Nem kell körömszakadtunkig védeni függetlenségünket vagy fiatalságunkat, külsőnk makulatlanságát és trendiségünket, hiszen ez nemcsak frusztráló és lehetetlen elvárás önmagunkkal szemben, hanem azt is jelentené, hogy nem tudjuk a házigazda minden termét bejárni, minden nekünk rejtegetett kincsét megtalálni.
Nem azt mondom, hogy dobjunk el minden ránctalanító szérumot, vidám ruhát és lendületet, szó sincs róla! De az biztos, hogy az élet élésének igazi művészetét jelentheti, ha megtaláljuk a harmóniát testünk és lelkünk között, ha nem futunk előre vagy nem maradunk le önmagunktól, és a nekünk rendelt termeket odefigyelve, időben mind végigjárjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése