Miért vagyunk sárgák és savanyúk?

Szerző: FiloSzofi

A világ egyik leghíresebb zenekara, a Metallica koncertfilmjét egy magyar, Antal Nimród rendezte. Király! Gratulálunk!

A Metallica, és középen Antal Nimród

Úgy figyeltem fel rá, hogy a férjem szólt, nézzem meg, milyen irigyek ezek a magyarok. Mert ahelyett, hogy örvendeznének a sikernek, minden más kritikánál élesebben ekézik a produkciót. Nem ám örülünk, az túl ciki lenne. Gyorsan elolvastam az index kritikáját, de előbb még Antal Nimród reakcióját SzabóZ írására. A rendező is rendesen sérelmezi a hangnemet, leginkább a személyeskedő roszindulat miatt.

Hát, meg kell mondjam, ezek után én csalódtam, jóval nagyobb fikázásra számítottam. És ami miatt ezt írom, az az a felismerés, hogy mennyire beteg a közbeszéd itt nálunk, mert nekem ez a stílus már meg sem üti az ingerküszöbömet, és ettől igen megsajnáltam magam/magunkat. Ki kellene már szellőztetni ezt az áporodott, savanyú szagot a gondolkodásunkból, a beszédünkből.

A Metallica apolitikus téma, vagy szereti valaki, vagy rajongója, vagy nem érdekli, gyűlölni nem igazán lehet, ezért fehér háttérként emeli ki a stíluson ragadt libafos színt. SzabóZ -egy filmes blogon- nem ír szakmai elemzést, nem elemzi a fogatókönyvet, nem tudjuk, Antal milyen filmnyelvet használ, csak szubjektív minősítéseket kapunk. Mintha a haveromnak mesélném, hogy nagyjából hogy képzelje el, és "szerintem gáz, de a Metallica attól még király"

Antal mondja, megtanulta Amerikában, hogy aki nem rugalmas, az eltörik. Én is a lazaságot hiányolom itt nálunk. Ha nem vagy laza, nem tudod befogadni, és érzékelni, de még értékelni sem ezt a világot. Ezt a cikket azért tűzöm pellengérre, mert olyan jellemzően merev, annyira a mi urbánus értelmiségi erőlködésünk karikatúrája!

Okoskodik, kiszámítottan jófejkedik, mert okosak vagyunk és lazák, és kicsit műveltek is, annyira éppen, hogy kivillanjon, mint az alsószoknya, ami a fodor felett lehet szakadt, és foszlott is. Résen vagyunk, minket már nem ver át senki, de a biztos ízlést csak finnyásság pótolja. 

Tényleg így beszélünk, tényleg így értékelünk. A legszebb rész, ahol a szerző számonkéri Antal Nimródon az "igazi" rendezői múltját, szemben az amerikai "iparos" életével. Finnyogás. Ha filmes vagy, és nem egész életedben egy romantikus robbanás visszfényénél akarsz élni, akkor szakmázni kell, és igen, Amerika nem rossz hely erre. Nem reklámfilmesnek ment ugyanis, hanem filmesnek, aki egyre megbecsültebb, egyre több szakmai önállósághoz jut a producerektől. És igen, szeretne még rendezői filmet forgatni, és szeretne magyar filmet forgatni. Lehet, hogy ő lesz az, aki ezt profi filmesként sikeresen fogja megcsinálni. Drukkolunk neki.

Mi meg lazuljunk el!