Szerző: Lotte
Az imént elborzadva néztem hűtőszekrényünk alsó polcát, amit beterítenek a reggel az iskolába és a munkahelyre szállítandó enni- és innivalók. (Ha a telefonom okosabb lenne, készítettem volna fényképet is nektek.)
Az űrmérték növekedés alapján határozottan megállapítható, hogy emelkedik a napi fogyasztásunk, pedig a legkisebb ugrifülesünk még ovis, így neki egy ideig még semmit sem pakolok, megúszom az alkalmankénti "gyümölcsnapossággal". Az itthonról eltávozó étkek mennyiségénél már csak a velük való pepecselésre fordított idő nő gyorsabban. Igény szerint ugyanis nemcsak szoptatni lehet, de ételt csomagolni is...
Mit is?
A nagyfiúnak diétásabb összeállítást, amelyben ösztönözni próbálnám a gyümölcsfogyasztásra és a zöldségevésre, ami nem könnyű mutatvány egy cereáliákra és húsra, édességre szakosodott, örökké éhes legényke esetén (dobálom is ki a félig rágott barackot, meg a széttrancsírozott szőlőszemeket).
A kicsinek eközben tápértékben gazdagabb verzió szükséges (a pénteki sportorvosi vizsgálaton vékonyka csuklóján alig tudták megcsinálni a protokoll szerinti EKG-t), neki egy Dörmi is bőven elfér a szenyó, meg az ivójoghurt mellé. Ezen a ponton viszont nagyon résen kell lenni, nehogy egyszer lelepleződjön a sunyiságom, mert kapok a fejemre a testvéri igazságosság elvének ilyen rút áthágása miatt! A férjem közben fogyókúrára adta a fejét, elhatározta, hogy slank lesz, neki speciális ebéd kell, ráadásul a szigorú előírásos, macerával járó éhezés mellett tette le a voksát. Ez csak annyiban jó, hogy nem engedem, hogy vétkezzen, mert túl sok energiám van a leadott kilókban.
Miután nem tartok életem párjával az önsanyargatás rögös útján, így nekem általában az előző napi maradék jut, és - mert nem bírom az éhezést - , biztos, ami biztos, gyártok még egy kis tízórait is.
Mire mindent beszerzek, megmosok, felaprítok, megfőzök, megkenek, becsomagolok, mire feltöltöm a kulacsokat, üvegeket és dobozokat (óh, a munakhelyeken kallódó büdös műanyag dobozok és doboztetők!), alaposan ki is tikkadok.
És ez még csak a második iskolai hét első estéje.
Hogy több legyen a lelkesedésem és a kitartásom, a tegnapi diákmise előtt, az iskolatáska-szentelés szertartására mindenesetre becsempésztem a gyerekek tatyójába az uzsonnásdobozokat is - elkél a segedelem...
Az űrmérték növekedés alapján határozottan megállapítható, hogy emelkedik a napi fogyasztásunk, pedig a legkisebb ugrifülesünk még ovis, így neki egy ideig még semmit sem pakolok, megúszom az alkalmankénti "gyümölcsnapossággal". Az itthonról eltávozó étkek mennyiségénél már csak a velük való pepecselésre fordított idő nő gyorsabban. Igény szerint ugyanis nemcsak szoptatni lehet, de ételt csomagolni is...
Mit is?
A nagyfiúnak diétásabb összeállítást, amelyben ösztönözni próbálnám a gyümölcsfogyasztásra és a zöldségevésre, ami nem könnyű mutatvány egy cereáliákra és húsra, édességre szakosodott, örökké éhes legényke esetén (dobálom is ki a félig rágott barackot, meg a széttrancsírozott szőlőszemeket).
A kicsinek eközben tápértékben gazdagabb verzió szükséges (a pénteki sportorvosi vizsgálaton vékonyka csuklóján alig tudták megcsinálni a protokoll szerinti EKG-t), neki egy Dörmi is bőven elfér a szenyó, meg az ivójoghurt mellé. Ezen a ponton viszont nagyon résen kell lenni, nehogy egyszer lelepleződjön a sunyiságom, mert kapok a fejemre a testvéri igazságosság elvének ilyen rút áthágása miatt! A férjem közben fogyókúrára adta a fejét, elhatározta, hogy slank lesz, neki speciális ebéd kell, ráadásul a szigorú előírásos, macerával járó éhezés mellett tette le a voksát. Ez csak annyiban jó, hogy nem engedem, hogy vétkezzen, mert túl sok energiám van a leadott kilókban.
Miután nem tartok életem párjával az önsanyargatás rögös útján, így nekem általában az előző napi maradék jut, és - mert nem bírom az éhezést - , biztos, ami biztos, gyártok még egy kis tízórait is.
Mire mindent beszerzek, megmosok, felaprítok, megfőzök, megkenek, becsomagolok, mire feltöltöm a kulacsokat, üvegeket és dobozokat (óh, a munakhelyeken kallódó büdös műanyag dobozok és doboztetők!), alaposan ki is tikkadok.
És ez még csak a második iskolai hét első estéje.
Hogy több legyen a lelkesedésem és a kitartásom, a tegnapi diákmise előtt, az iskolatáska-szentelés szertartására mindenesetre becsempésztem a gyerekek tatyójába az uzsonnásdobozokat is - elkél a segedelem...
Eszembe jutott, hogy nagymamám, mikor kosztoltatta a népes családot, mindig az asztal mellett, a kisszéken evett.
VálaszTörlés