Szerző: Lotte
Úgy esett, hogy a nyáron sok külföldre szakadt rokonnal, kedves baráttal találkoztam, akiket hazahúzott a szívük egy rövidebb-hosszabb nyári kiruccanás erejéig. Örömteli együttlétek voltak, hisz mindőjük közel áll a szívemhez, mégis maradt a nyomukban valami nyomasztó szomorúság.
Ha ez így folytatódik, lassacskán elfogyunk...
Távol áll tőlem, hogy ítélkezzek azok fölött, akik ezért vagy azért: nyomasztó hitelrészletek, vagy egyszerűen csak a több pénz, a gyerekeknek megszerezhető nyelvtudás miatt elhagyják ezt a hazát. Mégis a tény tény marad: a kényelmesebb élet oltárán elvész a sorsközösség, a "mi"-t felváltja az "én".
Valahol nincs az rendben mégsem, hogy a szülők felnevelik gyermekeiket, a nemzet kitaníttatja őket, szakmát ad kezükbe, értékes tudást csepegtet a fejükbe, s aztán tömegesen összecsomagolnak, s új életet kezdenek messze a világban. Gyerekeket tanítanak, lelkiismeretesen gyógyítanak vagy - veszve hagyva képzettségüket - egy pénztárgép mögé állnak, bérelt lakásokban húzzák meg magukat, vagy majd idővel, egzisztenciát teremtve valódi megbecsülést szereznek - de mégiscsak adójukkal más nemzetek időseinek nyugdíját finanszírozzák, míg saját szüleiket itt hagyják. A maradóknak.
És igen, lehet abban egy kis tudatalatti felelősséghárítás is, hogy nem kell bajlódni a megöregedett rokonokkal, nem kell bíbelődni az itthon maradó testvérek ügyes-bajos dolgaival - hisz messze vannak. Ráadásul idehaza az utcai diskurzusokban mintha érdem lenne, menő dolog arról mesélni, hogy "Angliában él az unokám" vagy "Ausztráliában várja a második gyerekét a lányom". (A magányban elmorzsolt könnyekről nem illik szólni, legfeljebb a legjobb barátoknak.)
Így porlad el a magasabb kereset, a kényelmesebb élet oltárán mindaz, ami korábban fontos volt. Az első években még vissza-visszatér a kérdés, "na és, mikor jöttök haza?". A válasz rendre valami kitűzött cél eléréséhez kötött: "ha szabadulunk a hiteltől", "ha a gyerek befejezi az ovit". Aztán törlesztve a hitelt még gyűjtenek egy új lakásra is, a gyerek is elkezdi az iskolát, majd gimnáziumba megy, szerelmes lesz, és már egyáltalán nem akar hazajönni. Nem illik immár kérdezgetni sem. Az álmokban még feldereng az otthon, az olimpián még a magyar csapatnak szól a hajrá, hiányzik egy-egy íz, s a temetésekre hazatérve egy csipetnyi önvád is mardossa a szívet.
Aztán a második-, harmadik generáció végképp világpolgárrá válik. Nem kötik már a hagyományok, nem húzza már vissza a családfa gyökere. Sodorja őket a szél, amerre kedvezőbb a járása, amerre jobb ajánlattal kecsegtet. Mert mindig van egy kicsivel jobb, egy kicsivel szebb - igaz, csak töredékesen lehet a mienk. De az is lehet, hogy egy nem várt pillanatban a lélekben robban valami és megpróbálja felkutatni gyökereit, megismerni ősei földjét és talán haza talál.
Talán.
Ha ez így folytatódik, lassacskán elfogyunk...
Távol áll tőlem, hogy ítélkezzek azok fölött, akik ezért vagy azért: nyomasztó hitelrészletek, vagy egyszerűen csak a több pénz, a gyerekeknek megszerezhető nyelvtudás miatt elhagyják ezt a hazát. Mégis a tény tény marad: a kényelmesebb élet oltárán elvész a sorsközösség, a "mi"-t felváltja az "én".
Valahol nincs az rendben mégsem, hogy a szülők felnevelik gyermekeiket, a nemzet kitaníttatja őket, szakmát ad kezükbe, értékes tudást csepegtet a fejükbe, s aztán tömegesen összecsomagolnak, s új életet kezdenek messze a világban. Gyerekeket tanítanak, lelkiismeretesen gyógyítanak vagy - veszve hagyva képzettségüket - egy pénztárgép mögé állnak, bérelt lakásokban húzzák meg magukat, vagy majd idővel, egzisztenciát teremtve valódi megbecsülést szereznek - de mégiscsak adójukkal más nemzetek időseinek nyugdíját finanszírozzák, míg saját szüleiket itt hagyják. A maradóknak.
És igen, lehet abban egy kis tudatalatti felelősséghárítás is, hogy nem kell bajlódni a megöregedett rokonokkal, nem kell bíbelődni az itthon maradó testvérek ügyes-bajos dolgaival - hisz messze vannak. Ráadásul idehaza az utcai diskurzusokban mintha érdem lenne, menő dolog arról mesélni, hogy "Angliában él az unokám" vagy "Ausztráliában várja a második gyerekét a lányom". (A magányban elmorzsolt könnyekről nem illik szólni, legfeljebb a legjobb barátoknak.)
Így porlad el a magasabb kereset, a kényelmesebb élet oltárán mindaz, ami korábban fontos volt. Az első években még vissza-visszatér a kérdés, "na és, mikor jöttök haza?". A válasz rendre valami kitűzött cél eléréséhez kötött: "ha szabadulunk a hiteltől", "ha a gyerek befejezi az ovit". Aztán törlesztve a hitelt még gyűjtenek egy új lakásra is, a gyerek is elkezdi az iskolát, majd gimnáziumba megy, szerelmes lesz, és már egyáltalán nem akar hazajönni. Nem illik immár kérdezgetni sem. Az álmokban még feldereng az otthon, az olimpián még a magyar csapatnak szól a hajrá, hiányzik egy-egy íz, s a temetésekre hazatérve egy csipetnyi önvád is mardossa a szívet.
Aztán a második-, harmadik generáció végképp világpolgárrá válik. Nem kötik már a hagyományok, nem húzza már vissza a családfa gyökere. Sodorja őket a szél, amerre kedvezőbb a járása, amerre jobb ajánlattal kecsegtet. Mert mindig van egy kicsivel jobb, egy kicsivel szebb - igaz, csak töredékesen lehet a mienk. De az is lehet, hogy egy nem várt pillanatban a lélekben robban valami és megpróbálja felkutatni gyökereit, megismerni ősei földjét és talán haza talál.
Talán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése