Szerző: Lotte
"Anya, a Balaton vizét miért nem nyeli el az alján az a sok homok?"
Igazi nyári kérdés. Könnyedén a mélységig hatol, feltöri a vízzáró réteget.
Ülünk egy vén diófa árnyékában, tikkasztó a hőség, látni az ismerős borosgazda szemében a büszke csillogást, amikor újratölti a kiürült poharakat... Ízlik, hát!
Izzó nyár: ízek, illatok, bágyasztó forróság, a Balaton távoli kékje. Klasszikus nagymama-kertje: a fák öregek, szabálytalanok és biztos, hogy egészen az égig érnek. Az ágyásban piroslnak az óriássá nőtt paradicsomok, napmelegen, tőről szakítva a legfinomabb. Július vége, felmagzott már a kapor. Rég nem számít, tán sosem volt érdekes a sok vakondtúrás és a füvet fojtogató tarack, itt senki nem akarja makulátlanra erőszakolni a természetet. Nem kényes díszkert-kisasszony, hanem termő föld, érett asszony.
A kert úgy, ahogy van gyönyörű!
A lassúdad, csöndes beszélgetés, ráérősen csordogál: az asszonyok befőzésről váltanak szót - bizony, sok volt idén a sárgabarack; a borosgazda a nagy tervekről álmodik - van még egy hektár eladó szőlő a szomszédban, de szép is lenne hozzácsapni a területhez! A pincehideg fehérbor az árnyékban kellemesen elbódít.
A gyerekek sem pörögnek úgy, mint szoktak, mintha megéreznék ennek a kertnek, ennek a már annyiszor megtörtént nyári délutánnak az illemtanát: lustán, izzadt hajjal elnyúlnak a hintaágyban, hosszasan molyolnak egy félig szétesett, régi képeskönyvvel. Rég kinőtték már, de most olyan jó lapozgatni.
Igazi nyári pillanat. Raktározni való csemege, télire.
"Anya, a Balaton vizét miért nem nyeli el az alján az a sok homok?"
Igazi nyári kérdés. Könnyedén a mélységig hatol, feltöri a vízzáró réteget.
Ülünk egy vén diófa árnyékában, tikkasztó a hőség, látni az ismerős borosgazda szemében a büszke csillogást, amikor újratölti a kiürült poharakat... Ízlik, hát!
Izzó nyár: ízek, illatok, bágyasztó forróság, a Balaton távoli kékje. Klasszikus nagymama-kertje: a fák öregek, szabálytalanok és biztos, hogy egészen az égig érnek. Az ágyásban piroslnak az óriássá nőtt paradicsomok, napmelegen, tőről szakítva a legfinomabb. Július vége, felmagzott már a kapor. Rég nem számít, tán sosem volt érdekes a sok vakondtúrás és a füvet fojtogató tarack, itt senki nem akarja makulátlanra erőszakolni a természetet. Nem kényes díszkert-kisasszony, hanem termő föld, érett asszony.
A kert úgy, ahogy van gyönyörű!
A lassúdad, csöndes beszélgetés, ráérősen csordogál: az asszonyok befőzésről váltanak szót - bizony, sok volt idén a sárgabarack; a borosgazda a nagy tervekről álmodik - van még egy hektár eladó szőlő a szomszédban, de szép is lenne hozzácsapni a területhez! A pincehideg fehérbor az árnyékban kellemesen elbódít.
A gyerekek sem pörögnek úgy, mint szoktak, mintha megéreznék ennek a kertnek, ennek a már annyiszor megtörtént nyári délutánnak az illemtanát: lustán, izzadt hajjal elnyúlnak a hintaágyban, hosszasan molyolnak egy félig szétesett, régi képeskönyvvel. Rég kinőtték már, de most olyan jó lapozgatni.
Igazi nyári pillanat. Raktározni való csemege, télire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése